Napfényes, mindenre elszánt reggel van. Már az ébresztőóra csörgése előtt felpattant a szemem, mintha valami tényleg fontos, lényeges, jövőbevágó dolog történhetne ma. Mintha a világ képes lenne a folyamatos pörgésből egy pillanatra merevvé dermedni csak azért, hogy odafigyeljen rám, az én ébredésemre, és erre a napra. De mindez csak illúzió, látom be végül lélekben vállat vonva, aztán megmozdítom a karomat, felhajtom a takarót és egyik lábam a másik után belecsúsztatom az ágy előtt szépen, pedánsan egymás mellé helyezett kutyaformájú papucsomba. Kiegyenesedem, egy pillanatra talán még meg is szédülök, de aztán rámosolygok a függönyön sétáló napsugárpászmákra, megsimogatom a szememmel  a sarokban lakó pókot, végül egy-két elnagyolt kar- és térdhajlítás után a fürdőbe igyekszem. Gyors, de percíz, mindenre kiterjedő fogmosás következik, közben el is mélázom egy kicsit, hagyom magam belemerülni abba a posványba, ami reggelente a fejemben létezik. Bűzös, seszínű, pontosabban a zöldnek, a sárgának és a szürkének egy olyan árnyalata, aminek már a látványa is émelyítően hat rám, hát még belemerülni és óráknak tűnő percekig halászgatni belőle az értelmes gondolatokat, miközben a depresszió vékony, algás zöld nyúlványai húznak egyre lejjebb, körülfonnak, fojtogatnak megölve az érzékeimet. 

Hirtelen valami a szemembe villan és én felriadok, az ínyem már vérzik a sok sikálástól és megpróbálok a mai napra fókuszálni. Különleges lesz, ezt már érzem. Ahogy végzek a fürdőben máris következhet az öltözködés, tehát átsétálok a gardróbba. A fejemben létezik egy teljesen hétköznapi parafatábla, barna, repedésekkel teli, kopott szélű, amin piros fejű rajzszögekkel állandó szél által lebegtetve leledzik a napi felkelés rutinja. 1. nyisd ki a szemed és lépj ki az ágyból. 2. moss fogat és zuhanyozz le. 3. öltözz fel évszaknak megfelelően. 4. reggelizz meg. 5. kapj be egy rágót, keresd meg a kocsi és a lakáskulcsot, a táskádat, a cigidet és a telefonodat. 6. zárd be az ajtót és indulj el. Minden reggel, amikor hajlamos vagyok elkalandozni a paratáblán elkezdenek szúrni a piros kis gombostűk, hogy visszatérítsenek a valóságba, a kézzel fogható, reális és rutinos dolgok közé. Vagyis felöltözködöm, de nem látom mit veszek magamra, mert az agyam már megint posványosodik. Mint egy akvárium, amiben az algaölő csigák gyomorrontásban elpusztultak és már csak a csápjaik lengedeznek az egyre sűrűbb zölddé váló vízben. Mint fényes hátú hal felcsobban egy emlék, de mielőtt megfoghatnám, megízlelhetném már el is tűnt újra én meg csak állok, nézem fodrozódó helyét egészen addig, amíg a gombostűk újra szúrni nem kezdenek. Ránézek a két kezemre, egy farmert látok benne, gondolkodás nélkül felveszem, cseppet sem tudatosul bennem, hogy kint a nap serpenyőjére vágta az eget és forró leheletével pirítja napestig, míg végre majd vörösbe nem vált. Aztán valahogy egy poló is előkerül. Régen még variáltam, kedves, virágos, kislányos felsőket hordtam, de végül rájöttem az egyszerűség gyönyörére. Egy pólót és egy farmert nem lehet rosszul felvenni így aztán rengeteg időt spóroltam meg azzal, hogy nem kellett visszarohangálnom a házba átöltözni és kikerülhettem az emberek kérdő, sajnálkozó pillantásait. Bele tudtam olvadni a tömegbe, legalább ezzel. 

a 4-es pont következett volna, de ahogy kinyitottam a hűtőt megint csak a fehérüres fény tátogott vissza rám unalmasan és visszataszítóan. A gyomrom csak rándult egyet, képzeletében élt még a tegnapi vacsora, ami elég volt ahhoz, hogy a gyomornedveim meginduljanak, ami azonnali erős görcsbe ment át. Meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében, félig összegörnyedve néztem körül. Észrevettem a kenyértartó tetején egy napok óta fonnyadó zsemlét, amit a közeli tóban élő hattyúknak szántam, lassan odabotorkáltam miközben kívülről szemléltem szánalmas önmagamat és fogaim épségét kockáztatva csócsálni kezdtem. Alig ment le a torkomon, többször is köhögésbe fulladt a nyammogásom, de azért leerőltettem. Gondoltam a gyomrom ellesz vele amíg az agyam tisztázza mit is együnk ma reggelire. És egyből elő is került a 3 éhes testvér, kövéren, izzadtságszagúan, rengő tokával és az asztalt körülfolyó gyomormérettel, hogy megvitassák mit is együnk aznap. Nehéz ütközetnek számított, mert mindegyik mást szeretett és gyakran verekedtek össze, ütötték ájultra a másikat, csak az legyen, amit ők akarnak. Hagytam, végezzék a dolgukat miközben próbáltam az 5ös és 6os pontra koncentrálni. Végre kívülről kattant az ajtó zárja, ráfordítottam a kulcsot, elővettem egy cigit, körülményesen a számhoz emeltem, a nyelvemet hosszában végigfuttattam rajta, majd ráharaptam a filterre végül ajkaim közé szorítottam és meggyújtottam. A kocsihoz sétáltam, beültem és végre szabadon gurulhattam. 

A 3 éhes testvér közben megverekedett, így megálltam egy közeli sushi bárban és jókora adag tonhallal, avokádóval, rákkal, kagylóval, paprikával, japán omlettel, spárgával és uborkával töltött  maki-falatot tömtem magamba. Úgy ettem, mintha ez lenne az utolsó alkalom az életemben, hogy étel érinti az ízlelőbimbóimat. A szakács elképedten és kétségbeesetten szemlélt, ahol másodpercnyi különbséggel tüntettem el magamban a kis tekercseket, attól rettegett, hogy most aztán kieszem mindenéből. Legszívesebben tényleg ezt tettem volna, de szerencsére az ember pénztárcája meggátolja, hogy őrültségeket kövessen el. Ezért aztán a pusztítás végeztével előkaptam két gyűrött ezrest és az asztalra hajítva távoztam. Nem volt igazán az én stílusom, de egy filmben láttam és mindig is ki akartam próbálni. 

Ezután végre a célom felé igyekezhettem, tövig nyomtam a gázt, miközben elképzeltem milyen érzés lesz amikor végre a karjaimban tarthatom. A posvány az agyamban szikkadni kezdett, a levegőmerevítő déli nap kiszívta belőle a nedvességet így kénytelen volt egy kicsit visszahúzódni, hogy helyet adjon a Napi Rutin, Reális Élet és Külvilág szitakötő rajának, akik úgy ellepték, megzsongatták és őrületbe kergették, hogy perceken belül lezsibbadt és csöndes undorodással várta az estét, amikor megint ő lesz az úr a fejemben. 

Megint elkalandoztam, ezért egy fog- és kerékcsikorgató fékezéssel megálltam. Aztán visszatolattam. Elhagytam a mellékutcát, ahol be kellett volna fordulnom, de bárcsak ne tolattam volna vissza. Ugyanis egy háromszög közepén egy csákányozó kis pálcikafigura figyelmeztetett arra, hogy itt bizony felújítás történik, közlekedés csak gyalogosan. Mivel a virágbolt, ahova igyekeztem a sétáló utcára nyílik kénytelen voltam leparkolni és így nekiindulni. Ahogy beléptem a szűk kis utcában eszembe jutott a nap, amikor megláttam. A körülmények legyőztek és azonnal egy kivetítő kezdte el a fejemben vetíteni a filmet, életem filmjét, amit mégis tökéletesen közönyösen tudtam kívülről szemlélni. Ahogy Jazz megkérte a kezemet, mint egy romantikus amerikai nyálból előlépve, épp egy étterem teraszán vacsoráztunk, én a kedvenc sült rákomat ettem az éjszaka pedig tüzes vörösből szelídült mélységes éjkékbe amikor a férfi, aki akkor már egy éve udvarolt nekem féltérdre ereszkedett, miközben valahonnan hátulról megszólalt a kedvenc Elvis-dalunk és elrebegte a szavakat, amikor a Keira Knightley és Matthew McAdams-féle Büszkeség és balítéletből lopott, tudván, hogy azt tartom a filmtörténet leggyönyörűbb lánykérésének. Én pedig, miután ennyire a kedvemre tett miért is ne mondtam volna igent. Még most is megborzongok a gondolatra, a gyűrűt pedig valahol egy fiók mélyén tartottam sokáig, de aztán kitűztük az esküvő dátumát és ahogy a virágokhoz értünk bennem hirtelen olyan hévvel támadt fel az akarat, hogy minden követ megmozgattam, hogy kapjak tyroni arany orchideát az esküvői csokromba. Jazz már megszokta, hogy őrült vagyok, néha olyan döbbenetesen jól viselte, mintha tulajdonképpen a pszicho és szociopata énembe lenne szerelmes, nem pedig a realisztikus, komoly felnőttébe, amit így 34 évesen már egészen jól megtanultam eljátszani. Végül itt, a város legpuccosabb virágboltjában, ahova amúgy sose tettem volna be a lábam sikerült szerezniük. Közölték, hogy bizony a tyroni arany orchidea csak márciusban virágzik, pont attól ilyen különleges, hogy a nap első sugarai keltik életre, majd egy pár nap után el is hervad. Hogy ehhez alkalmazkodni tudjunk módosítottam az esküvő időpontját, mert komoly terveim voltak azzal a virággal. A csokor mellett a hajamban is viselni akartam egyet, ezért összesen 4 darabra volt szükségünk, ami  azt jelentette, hogy kénytelenek voltunk a tortából eggyel kevesebb emeletet kérni, de Jazz csak elnézően mosolygott, jelezve, azt csinálok amit akarok. És érdekes módon, ezek a gesztusai bátorítottak fel, hogy tényleg jó ötlet volt igent mondani. Ekkoriban kezdtem el a gyűrűt is hordani.... na jó már megint elkalandoztam... szóval tegnap felhívtak, hogy végre megjöttek a virágok. És ma végre láthatom őket. 

Odaértem az üzlethez és remegő kezemet a szívemre szorítva léptem be. Az eladónő először közönyösen nézett a kopott kis verébre, aki voltam, de ahogy a nevem elhangzott és rájött micsoda drága dolgot is készülök kifizetni azonnal elbájolóan rám vigyorgott és már az ő keze remegett meg ahogy egy üvegkalitkát emelt a szemem elé. Megmerevedtem, frankón, egyetlen izmom, még máskor olyan mozgékony szempillám sem tudott rezdülni sem. Csak álltam és bámultam, mert ehhez foghatót még életemben nem láttam. Nem csak amiatt, hogy végre megint egy álom valósul meg, hogy a tervezéstől, utánajárástól vezető rohadt hosszú út végén végre megkapom amit akarok, nem csak a büszkeség, hogy van pénzem kifizetni valamit, amit a környezetemben nem sokan tudnának, és még csak nem is az, hogy tudom, ebben a városban soha, senkinek nem volt még ilyen gyönyörű menyasszonyi csokra. Egyszerűen a gyönyörűség cövekelt szoborrá. Az üvegkalitkában fehér fátyolvirágok és zöld kísérőlevelek között négy hajlékony, póklábra emlékeztető porzókkal megáldott, rózsaszín virágú orchidea tündökölt. A kelyhek hosszúkásak, mint egy-egy ujj, amiből édes nektár folyik, a szirmok vége pedig tényleg aranyszínben csillog, mintha beszórták volna csillámporral. Ekkor az eladó megtörte a varázst, megmozdult és kinyitotta a kalitka ajtaját, de ahogy mondta, csak egy röpke pillanatra, hogy érezzem azt a bódulatot, amit az összkép, az illat és a szemet gyönyörködtető látvány hagy maga után az ember agyában. Most az egyszer nem a koszorúslány lesz szebb az esküvőn a menyasszonynál, hanem a virágcsokor. Behunytam a szememet, mert örökre bele akartam égetni a fejembe ezt a képet. A posványból hirtelen kiemelkedett egy lapos gránitszikla, amire azonnal ezer fokkal odaforrasztottam a látványt, az illatot, az érzéseket, a gondolatokat. Soha-soha nem fogom elfelejteni. Miközben a virág belekúszott az orromba, a méz, a menta és a levendula a három kedvenc illatom és ebben valahogy mindegyiket megéreztem. Örökre ittmaradtam volna hogy csak szagoljam, bámuljam és ne foglalkozzak soha többet semmivel. Ekkor azonban megtört és cserepeire hullott az álmodozásom mert egy újabb vevő lépett be az ajtón, mire az eladó gyorsan becsukta a kalitkát és a kezembe nyomta, kissé sürgetve, hogy neki dolga lenne. Előkaptam a hitelkártyámat, elintéztem amit kellett és meghallgattam a jótanácsokat, majd sietve távoztam. 

Miközben lépkedtem óvatosan, körültekintően, mindenre és mindenkire vigyázva körülöttem az illat anélkül szivárgott vissza az agyamba, hogy kinyitottam volna a kalitkát. Elhomályosult a tekintetem, de megráztam a fejem és próbáltam újra az útra koncentrálni. Ekkor egy napfényes részhez értünk és a szirmokon megcsillantak a sugarak én pedig totál belefeledkeztem. Eszembe juttatta a pillanatot, amikor azzal a gyönyörű jamaicai szörfössel feküdtem a függőágyban a házuk kertjében, ahonnan látni és hallani lehetett a tenger sutymorgását, mint vénasszonyok, akik kibeszélik a titkos szeretőket. Hisz azok voltunk, egy tiltott, titkolt és életveszélyes viszony szereplői, de nem lehetett másképp, mindig érinteni akartuk egymást, a csókja olyan volt, mint a tyroni arany orchidea illata, az ölelése pedig olyan erős, hogy még agyam posványa is fejet hajtott előtte és kitisztultan látni engedte mélységes mélyét. Felvillant előttem a mosolya, a szeme,  tökéletes mellkasa, még ott lebegett a képe a mocskos utca kövén, amikor egy szertehagyott ásóban megbotlottam. Azonnal visszarándultam a valóságba, de a testem már hiába cselekedett ösztönösen ha agyam feladta az irányítást és ottragadt abban a tengerparti függőágyban. Megtagadta a motorikus parancsosztogatást ezért élesen láttam ahogy zuhanok a sötétbe, magamhoz szorítva a kalitkát, ahogy a sáros, fekete kövek egyre közelebb kerülnek az arcomhoz, majd egyszerre éreztem meg az utca hidegét és valami égetőt a mellkasom környékén. Olyan heves fájdalom járt át, hogy csak némán tátogtam, mint Munch Sikoly c képén az alak, és még jobban magamhoz szorítottam a virágokat. Ekkor érzékeltem csak, hogy a kalitka eltörött és egy szilánkja az esés következtében a szívembe fúródott. Láttam, ahogy pulzáló vérem vörösre festi a kalitka megmaradt szilánkjait, ahogy a virágok hirtelen összecsukódnak, szirmaik szanaszét hevernek a mocskos utcán, míg végül mindent elönt a vörösség. Kapkodva veszem a levegőt, de amikor rájövök, hogy nincs tovább hirtelen minden olyan nyugodt, jeges lesz körülöttem. Az utolsó pillantásom a jobb tenyeremre esik valamiért vonzza a tekintetem, megerőszakolom az agyamat hogy még ezt az egyetlen parancsomat teljesítse és szétnyitom az ujjaimat. Egy teljesen épen maradt virág veti rám tünde fényét, mintha egy teleobjektívvel közelítenék felé látom a kis ereket amik a szirmokon végigfutnak, a porzó közelről egyenetlennek de még így is tökéletesnek látszik, a szirmok rám vetik aranyfényüket, egy utolsó fuvallattal beterítenek virágporszemcsékkel mielőtt megadom magam a posványnak az agyamban, hogy utoljára, végleg beterítsen. 

  A történet úgy kezdődött, hogy a társkeresőről, ahol még mindig fent vagyok érkezett a következő levél:

"Szia Te tüzes nő!

Szeretném, ha együtt élvezhetném veled az életet, aug. 20-21-22-23.- án a Balatonon....Csak te kellesz, és az életigenlésed, a szállás, az út, evés-ivás, az én reszortom. :)

 Ha már ennyire divatba jött és divatban is maradt, gondoltam én is csinálok magamról egy kicsit vadóc, kicsit vámpíros képet :) 

 Néha még a csajos magazinok is jók valamire :) ugyanis a Glamourt forgatva találtam meg ezt az oldalt, ahol a századelőtől kezdődően gyűjtöttek össze régi fényképeket szerte az országból és a környékről :) ami persze, akkor még Magyarországhoz tartozott. :) 

Az oldal neve www.fortepan.hu és többezer képet tartalmaz. Elkezdtem válogatni őket háttérképnek, mert van a Magentic nevű programom, amin tetszés szerint be lehet állítani, milyen gyakran váltakozzanak a képek. Én a negyedórás időközöket szeretem a legjobban :) Amikor már vagy tíz kép megvolt rákerestem tematikusan a Balatonra és kidobta ezt a képet:

   Nagyon-nagyon régen, évekkel ezelőtt, amikor TV paprikát kezdtem nézni feltűnt egy jó kis program. Két srác és egy lány kitalálták, hogy meghívják a barátaikat egy kiadós, többfogásos vacsorára, a végén pedig a becsületkasszába mindenki beledob annyit, amennyire elégedett volt a menüvel. 

Azóta ez az ötlet annyira kinőtte magát, hogy amikor megérkeztem a régi, hatalmas polgári lakás előterébe és megpillantottam az asztalok körül várakozó vendégeket még én is megilletődtem.

Nemrég a facebookon találtam rájuk, akkor rajongó is lettem azonnal, ami azt jelentette, hogy minden eseményükről, megmozdulásukról értesítenek e-mailben. Így aztán amikor április végén megtaláltak, hogy május 7-én újabb vacsora lesz, egyből jelentkeztem és csak reménykedtem, hogy a szerencsések között lehetek. Ugyanis a sok jelentkező közül sorsolással döntik el ki jöhet aznap estére vendégnek. Nos, szerencsém volt :) 

Bár egy kicsit késtem, azért jó vendéghez méltón nem érkeztem üres kézzel. Elfoglaltam a helyemet és izgatottan kapcsolódtam be a társalgásba. Mindenféle emberek ültek a 8 személyes asztaloknál, akik azelőtt még sohasem találkoztak és lehet, hogy ezután sem fognak többet egész életükben. Én, aki meglehetősen antiszociális vagyok, főleg mostanában, kétkedve és ironikusan pillantottam körbe. Vajon mit mondhatnék ezeknek az embereknek olyat, és ők ugyan mivel kápráztathatnának el?

Az első meglepetés akkor ért, amikor a még két üres szék - pont mellettem - is betelt. Egy nagyon kedves magyar lány és a norvég pasija érkezett. A srác természetesen beszélt angolul és a furcsa az volt, hogy az asztal körül ülők egyikének sem okozott nehézséget, hogy angolra váltsanak. Sőt, többen, többféleképp is azonnal fordítottuk neki amit közben vendéglátóink meséltek a házról, a menüről, az ételekről. Ez meglehetősen tetszett, mert a legtöbbször ilyen társaságban megszoktam, hogy az én angolom a legfolyékonyabb, a többiek csak egy némettel kevert, fura nyökögős angolt tudnak többnyire előadni. Nos, itt teljesen más volt a helyzet és ezt baromira élveztem. 

Ekkor megérkezett az első fogás:

Pirítós grillezett gombával, fetával paradicsommal és bazsalikommal

Ez valami olyasmi volt, amit én is bármikor elkészítenék otthon, szóval annyira nem esett le az állam tőle, de azért az ízek tökéletesen voltak összeválogatva, semmi sem volt túlságosan domináns benne. Egy olyan étel, amit bármikor felszolgál az ember egy baráti összeruccanás alkalmával, ahol jó bor mellett jókat beszélgetünk és közben vmi ilyesmit nassolunk. 

Bár magyar ember evés közben nem beszél, asztaltársainkkal nem bírtuk ki, hogy meg ne vitassuk az étel finomságát, elkészítését, látványát. Itt is eléggé meglepődtem, mert tényleg olyan emberek ültek egy asztalnál, akiket nem csak a sznobság hozott össze, hanem tényleg szeretnek és tudnak is főzni. :)

Következett mégegy előétel:

Házilag érlelt kacsamell, fűszeres káposztasalátával. 

Valahogy mindig tartottam a nyers hústól, bármennyit is füstölték, érlelték, vagy bármivel is keverték össze. De ezek a leheletvékony kacsamell szeletkék, a különleges, erős ízükkel és a mellette teljesen semlegesnek ható káposzta salátával, ami pont emiatt tökéletesen kiegészítette, egyszerűen elbűvöltek. Gondolkodás nélkül faltam be őket, élveztem minden egyes falatot. 

Közben az asztalnál még mindig leginkább a főzésről szólt a társalgás, kinek mi volt a legextrémebb, legjobban sikerült receptje és ez is olyan jó volt, hogy végre olyanok között ülhettem, akik nem néztek hülyének a levendulavirágos steak vagy az avokádós paradicsomsaláta miatt. 

Aztán megérkezett a menü egyetlen olyan étele, amiért nem rajongtam túlságosan:

Tormás zöldalmakrémleves

 -Csókolom nagymama, csókolom nagypapa!

....

-Igen, kösznöm, jól. Minden rendben van. 

....

-Tudom. Tudom, hogy nem a világ legjobb munkája, de boldoggá tesz. 

....

-Nem, biztosan nem lesz semmi bajom. Vigyázok és vigyáznak rám. 

....

-Nem, sajnos nem ő. Elveszítettem.  

....

-Csak az élet, közénk állt. Aki most van nagyon fiatal, de jó ember. Ragaszkodik hozzám és most ennyi is elég. 

....

-Megpróbálok. 

....

-Nem, anyámnál nem voltam és..

....

-Sajnálom nagymama, de nem megyek oda. Tudom, hogy az anyám, de eleget bántott már engem. 

....

-Erre semmi szükség. Mert nem fog változtatni semmin. Azért köszönöm. 

....

-Most mennem kell. 

....

-Persze, hogy emlékszem rá. Az egyetlen, ami megmaradt.

....

-Rendben, fogja meg nagypapa kezét és vigyázzanak egymásra. Mindig hiányoznak és hiányozni is fognak amíg csak élek. 

....

-Igen, na jó. Csókolom nagypapa, csókolom nagymama, búcsúzóul elmondom, persze... Miatyánk ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved....

 nemrég írtam, hogy próbálkoztam egy újabb kiadónál a következő visszautasító válasz reményében :) ezt a levelet kaptam tőlük nemrég:

"Köszönettel vettük Kiadónk iránti érdeklődését és beküldött kéziratát.

 Mindenki tudja a környezetemben, hogy meglehetősen szeretem a munkámat. Szórakoztat hogy mennyiféle embert megismerek, az élmények, amiket átélek általuk. És hát a szex! Az mesés :)) Persze, nem mindenkivel, de úgy 90%ban élvezem az együttlétet. 

Két dolog van, ami ki szokott borítani. Az egyik az, amit most is megélek, hogy alig csörög a telefon. Persze, a többiek, másik helyeken is azt mondják, ez a hónap eddig katasztrofális, de engem ez kevéssé vígasztal. Ilyenkor előjönnek bennem a megszokott kétségek, hogy nem vagyok elég szép, elég érdekes, hogy nem vagyok jó az ágyban. Szerencsére vannak mellettem olyanok, akikkel ezt meg tudom beszélni, de azért megviseli az embert a tétlenség. Nem vagyok ehhez hozzászokva. :))

A másik az óvszer nélküli szex. Sajna manapság már alap, hogy muszáj ezzel csinálni a sok betegség miatt, de még így is akadnak férfiak, akikről nem tudom eldönteni, hogy egyszerűen csak ennyire önzőek, ostobák, vagy érdektelenek annak irányába, hogy esetleg kit fertőznek meg. Mert amikor szóba hozzák én egyből rákérdezek, normális vagy ember?? mire jön a válasz, de hát ő nem bírja a gumit. A franciát így is anélkül csinálom, de tényleg van aki ezzel nem éri be. :) Mondjuk az ilyen ne kurvákhoz járjon, hanem tartson szeretőt. :)

Pár hónappal ezelőtt történt pl, hogy az egyik kedves vendég felhívott azzal, hogy neki bizony problémái támadtak odalent. ÉS hogy biztos tőlem kapta el, égre-földre esküdözött, hogy ő nem volt mással. Miután bement a SOTE-re és ott definiálták neki hogy mi is a baja úgy döntöttem, csak a biztonság kedvéért én is csináltatok egy tesztet. 

Azt tudni kell, hogy az én vércsoportom egy nemrégiben felfedezett, módosult vércsoport, a 0 dual,ahol nem egyértelműsíthető hogy negatív vagy pozitív az RH faktor. Onnan tudom, hogy kurvaéletem előtt gyakran adtam vért és egyik ilyen alkalommal közölték velem. Ennek eredményeképp az immunrendszerem olyannyira erős, hogy alig tud bármi is ledönteni a lábamról és mindenből elképesztő gyorsan regenerálódom. Ezért lehetséges szerintem, hogy még soha életemben nem voltam nemibeteg. 

De, mivel a pasi csak nem hagyott békén, és nem volt neki elég, hogy biztosítottam, nekem semmi bajom, és hogy akiket őutána, vagy esetleg privátban orálisan kényeztetek rendszeresen sem jelezték hogy gond lenne, ezért elmentem a tesztre. 

Természetesen az összes létező nemi bajra megvizsgáltak és semmit, egy iciri-piciri elváltozást sem találtak. Ez azért megnyugtató volt, hogy ha valaki ezzel akar zsarolni, akkor előhúzhatok egy írásos bizonyítékot a kalapból. 

DE másrészről bosszantott is, mert amikor a pasinak a képébe vágtam továbbra is esküdözött, hogy ő bizony senki mással nem volt. Később, más csatornákon aztán kiderült, hogy dehogynem :) csak úgy gondolta rám fogja. 

Ami csak azért kellemetlen, mert ha elkezdi rólam terjeszteni, hogy ő mit kapott el, akkor nagyon ciki magyarázkodni és akár a "karrieremet" is tönkreteheti egy ilyen. 

Szóval nem mindig fenékig tejfel.

... de haladok :) Régen a kedvenc szavam mindig a vágyakozás volt. Olyannyira nem volt pénzem soha, semmire, hogy belegondolni is furcsa. De vágyaim akkor is voltak. Mindig magasan felette álltak a lehetőségeimnek, ezért folyamatosan "készenlétben" tartottak. Minden nap eszembe jutott, minden nap elgondolkoztam azon, hogy tudnám megszerezni magamnak. Volt, amikor gyűjteni próbáltam rá, de aztán mindig jött valami "életbevágó" amit ha nem fizettem ki, akkor nem működött tovább az életem. 

Az egyik legnagyobb mindig is a saját lakásom volt. Ahol én vagyok az úr, én hozom a szabályokat, én döntöm el a falak színét és a bútorok számát. Ahova bezárkózhatok és magamban lehetek anélkül, hogy aggódnom kéne, mikor adják el a fejem felől. 

Mióta a lakás megvan tulajdonképpen örülök neki. Többnyire. Aztán néha belegondolok, hogy talán egész más lenne az egész életem, ha a lakás mégse lenne. Sokkal kevesebb fizetnivaló, felelősség, és stressz. Végülis, a listán már kipipálhatom, hogy ez is megvolt, gyakorlatilag 30 éves koromra saját lakásom lett. :)) De amikor hazajövök mégis úgy érzem, jó hogy van. Bár még mindig nem fejeztem be, sőt azóta újabb terveket szövök az átalakítására, de azért mégiscsak jó itt lakni. :))

Egyébként mióta kurva vagyok egy kicsit minden sokkal könnyebb lett. Nagyon jó érzés, hogy a vágyakozásaim most már sokkal kézzel foghatóbbak. Mert amit hónap elején eltervezek, azt hónap végére sikerül is teljesíteni. Olyan - régebben irreálisnak tűnő - dolgok válnak természetessé, amik büszkévé tesznek. :D Január óta szinte teljesen kifizettem a közmű tartozásaimat, már nem hívogatnak a bankból sem, mert képes vagyok mindig időben fizetni, nem kapcsolják ki a telefonomat, az áramot, mert nem volt rávaló és emellett még arra is jut, hogy pl Bordi mellé egy kutyasétáltató fogadjak. Lehet hogy az ötlet mások szemében őrültségnek tűnik, de amúgy is - mint fogyasztói társadalom - annyi hülyeségre költünk, annyi mindennél érezzük, hogy nekem ez kell, hogy én azt gondolom, inkább olyasmire fordítom ezt a pénzt, ami annak a kis lénynek okoz örömet, akit Josi mellett a legjobban szeretek a világon. :)) Az a boldogság, amikor hazajön a sétából olyan mint egy mastercard reklám :) "vannak dolgok amire ott a mastercard és van, ami megfizethetetlen" :)) Ezért az élményért fizetni tökre megéri :)

Végülis, már csak egy nagyobb lépés van, ha a hónap végére - mert ugye, megint szülinapom közeleg, vagyis a számadás ideje - megint sikerül teljesíteni a tervet, akkor májustól tulajdonképpen megkönnyebbülhetek és végre elkezdhetek gyűjteni a kávézóra, amit kitaláltam magamnak. :) Már idén meg akartam csinálni, most úgy vagyok vele, hogy remélem a következő szülinapomat már a kávézóban ünnepelhetjük :D

 Úgy gondoltam, a változatosság tényleg gyönyörködtet, és ráadásul a külső szemlélők szerint szükségem volt - van - egy kis kikapcsolódásra. Így aztán feltettem magam először a randivonalra, de baromi hamar ráuntam, ugyanis szinte minden opció eléréséhez fizetni kellett. Azt engedték hogy kitöltsem a meglehetősen részletes adatlapot, de kb ezen kívül semmit. :)

Aztán megtaláltam a szívküldit, ahol egy végtelenül egyszerű, pár szavas bemutatkozás, egy fénykép és majdnem kizárólag alap adatok kerültek fel a profilomra. Nagyon diszkréten úgy oldják meg, hogy az első üzenet a rendszeren keresztül érkezik hozzám, a feladó e-mail címével együtt és ha szimpi akkor válaszolhatok rá :) Nem gondoltam volna, hogy pár nap alatt ennyi levelet fogok kapni, de szinte özönlöttek az ajánlatok.

Mivel a bemutatkozóba beírtam, hogy nem kifejezetten szexkapcsolatot keresek, hanem olyas valakit, akivel el lehet menni ide-oda, ezért ez alapján szelektáltam :) Általában elsőre csak annyit kérdeztem vissza, hova vinnél az első randin, és aki képes volt értelmesen és helyesírási hibák nélkül válaszolni azzal tovább léphettünk :)

Egyelőre még nem találkoztam senkivel, csak telefonon beszéltem :) és nagyon rutinosan a dolgozós számomat adtam meg a privát helyett :), de jövő hétre már készül egy randi.

Persze, miután ma éjjel kaptam egy msn bejegyzést  a görkoristól, hogy "éjjel dolgozom van kedved átjönni" az egész vhogy értelmét vesztette, de hát mindegy :) legalább elszórakoztatom magam egy kicsit. :)

  Meg kell mondjam, gyakran kap el a kétség. Pedig, akik eddig olvastátok egy-két kivételtől eltekintve kedveltétek a Furcsa szerelmeket. És bármilyen hülyén is hangzik, amikor én visszaolvasom néha-néha az olvasó, nem pedig az író szemével, akkor nekem is bejön, bár azon mindig elgondolkozom, hogy át kéne írni a végét, mert sokkal jobban szeretem a happy endet :))

Aggódom, hogy talán túl pornografikus, talán túl tömény, talán elfogadhatatlan egy hétköznapi ember számára, ezért nem találok rá sosem kiadót. És, persze, minden egyes visszautasítás után megfogadom, hogy többet nem próbálkozom, aztán mégis. 

Meglátok egy hirdetést, egy oldalt valahol, ahol kezdő írókat keresnek kiadatlan regényekkel és egyből bennem van a késztetés, hogy na, gyerünk, próbáljuk meg csak még most az egyszer.

Szóval felfedeztem a novum prot, és a biztonság kedvéért felhívtam őket telefonon előtte, gondoltam, pár szóban bemelegítem a helyzetet - szó szerint :P - és elővezetem miről is szól a könyvem és hogy kompromisszum képes vagyok a megjelenés érdekében :)

Úgyhogy április közepére várom az újabb elutasító választ, hogy legyen miért szurkolni :))))

  Sajnálom, hogy olyan sokáig nem írtam, de életem nagy része most a munkám körül forog, amiben meglepően sikeres lettem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi férfi szemet vet rám, hogy pont ez a dolog lesz az, amiben a lelki egyensúlyomat megtalálom és ahol nap mint nap úgy érzem, tehetséges vagyok és jó úton haladok :))) Igen, mielőtt megkérdeznétek, még mindig kurva vagyok és lassan már ezt a vulgáris kifejezést is megszokom, lekopik rólam a finomkodás :)))) 

A jó hír még, hogy ennek köszönhetően lassan egyenesbe jövök financiálisan, vagyis már odáig jutottam, hogy az aranyaimat is ki tudom váltani a zaciból. Egyértelmű az út felfelé és remélem, hogy lesz még pár jó évem, amíg ez így is marad. Természetesen vannak további céljaim, amik egyre elérhetőbb közelségbe kerülnek és ettől mosolyra húzódik a szám. :D

Azt nem mondom, hogy nincsenek árnyoldalak, nagyon sokszor érzem magam fáradtnak, mert nem tudok csak félgőzzel működni, minden egyes embernél beleadok mindent és ez bizony elég kimerítő tud lenni. De szerencsére megvan az a szabadságom, hogy amikor besokallok akkor vonatra pattanok és lelépek valahova pihenni. :) Utoljára pl. Pécsen voltam, ami érdekes tapasztalatnak bizonyult :D Ugyanis azzal a céllal mentem le, hogy megkeressem régi életem darabkáit, hogy a múltamban kutakodjak egy kicsit és meglássam, mi maradt belőle. Ezért aztán első éjszaka - egyébként a Palatinusban vettem ki szobát, mert régen a kedvenc szállodám volt, sokat jártam oda vendégekkel - elindultam sétálni és végiglátogattam a 3 bárt, ahol anno én is megfordultam.  Nem jártam valami nagy sikerrel, az első úgy nézett ki, mint egy amerikai filmekben látható szakadt motel, de a bejáratot elnézve, hónapok óta nem fordult meg ott senki. Aztán tovább sétáltam a Paradiso felé, az viszont tényleges garniszálló lett, felébresztettem az éjszakai portás kislányt, de nem sokat tudott segíteni. Bezzeg a Bölénybika nevezetű késdobáló, ahol anno mindig a sofőrünket kellett keresgetni, még most is teljes "pompájában" virul. Ekkor már nagyon búval bélelt voltam, de azért visszasétáltam az Aphroditéhez is, ott elvileg egy nyitva tábla fityegett az ajtón,de sehol senki. Végül miután vagy három óra hosszat kóvályogtam az éjszakai városban a taxisokat kérdeztem meg, van-e még működő kupi.de sajnálkozóan rázták a fejüket :) én meg hazakullogtam... ennek ellenére azért jól éreztem magam, a Marcipán és a Zsolnay múzeum kárpótolt. :))

Jahm, és új könyvbe kezdtem, az RTLen futó Castle c. sorozatot valaki beajánlotta nekem és annyira megtetszett, hogy mind a három évadot végignéztem és megihletett arra, hogy kitaláljam a saját nyomozó karakteremet :)))) 

Ígérem, most már próbálok majd gyakrabban írni, valahogy úgy megfogalmazni, hogy mindenkinek jó legyen :D

 Az úgy történt, hogy..... vagyis, tudjátok, ahhoz hogy az emberből jó kurva legyen nem mindig elég a szexuális kultúra. Mert sajnos, a  hirdetési adatlapokon ez maximum annyiban nyilvánul meg hogy bevállalós vagy sem. Így aztán, pont az imádott telt alkatom miatt, elgondolkoztam azon, hogy ha kicsit megformázom magam, anélkül hogy a húsosságomat elveszíteném, az lendít-e annyit az üzleten, hogy végre abba tudjam hagyni a rettegést. Mert hiába keresek kb háromszor annyit, mint egy átlagfizetés, sajnos az elmúlt években felhalmozódott adósságaim miatt ez még mindig kevésnek tűnik. Ráadásul április végére terveim vannak, amik szintén megvalósításra várnak.

Szóval, gondoltam egy merészet és felhívtam azt a számot, amit az olasz barátnőm ajánlott, úgy véltem, a megkérdezés nem kerül semmibe. Ahhoz képest, amit évekkel ezelőtt árat mondtak nekem, ez teljesen jól hangzott, így aztán tovább léptem és megbeszéltem a dokival egy személyes találkozót. dr Juhász Péternek hívják és Farkasréten van a rendelője. Amikor odaértem kicsit aggódtam, de ahogy kijött a rendelőből és kezet fogott velem minden kétségem elszállt. Nagyon aranyosan, mosolygósan, nyugodtan beszélgetett velem, láthatóan hozzá volt szokva, hogy a pácienseket végig kell hallgatni, mielőtt a lényegre térnének. :D Én persze, igyekeztem mihamarabb a kérdéseimet feltenni, és minden infot megszerezni, amire szükségem volt. Nem nézett rám hülyén mikor elmeséltem, mi a munkám, mert ugye, ezzel kapcsolatban volt a legtöbb aggodalmam. Hogy mikor tudok majd újra dolgozni, mennyire fog fájni, mennyi ideig kell a fűzőt hordanom. Ő megfelelt mindenre készségesen, végig viccelődtünk, mégis teljes körű tájékoztatást adott, meglehetősen elégedetten távoztam. :D

Eldöntöttem, hogy tíz nap múlva megejthetjük a műtétet, addigra összekeresem rá a pénzt. (Ami mellesleg majdnem teljes egészében sikerült is )

Közben, persze, sokat járt az agyam, sokmindenkit megkérdeztem és jöttek a pro és kontra válaszok. Nem voltam abban sem biztos, néha legalábbis, hogy a munkámban ez annyira pozitív hatást hozna. Hogy pontosan miről van szó? Nos, a nőknek egy olyan testtájékáról, ami kellemetlen, csúnya, látványtalan, és diétával, vagy mozgással gyakorlatilag ledolgozhatatlan. A bricsesz. Ami a csípő alatt, a fenék oldalában mint két kialudt, recés vulkán emelkedik és ami miatt egy teljesen normál, homokóra alkatú nőnek kétszer akkor nadrágot kell viselnie. Tudjátok, hogy én fogytam nemrég 30 kilót, hogy az elmúlt egy évben rengeteget lépcsőztem, ami pont erre a tájékra jó, ehhez képest az a két göb ott szinte semmit nem változott. Ezért döntöttem úgy, hogy megszabadulok tőlük.

Végül eljött a nap, és úgy éreztem, nincs visszaút, meg kell tennem. Így aztán jelentkeztem 11kor a bocskai úti műtőben, ami egyébként egy csodaszép, tágas magánlakás, egy kisebb panziónak is beillene és itt végzik az úgynevezett egynapos műtéteket. Mindenki nagyon kedves és aranyos volt velem, elhelyeztek egy meseszép kis szobában, ami tele volt antik bútorokkal, aztán köntöst kaptam, és le kellett zuhanyoznom betadinnal. Brrr.... elég fura színe van :D mint a jódnak :D

Aztán jött a doktor úr és viccelődések közepette körberajzolt, úgyhogy hamarosan egy erkélyről kiugrott hullának éreztem magam, csak engem nem krétával, hanem zöld alkoholos filccel firkálgattak. Hogy oldódjon a hangulat még egy vigyorgó emberfejet is kaptam a fenekemre. :D Ezután már csak az altató orvos volt hátra, aki mindenféléket kérdezett, végül bevezettek a kínzókamrába. :D

Nem viccelek, tényleg úgy nézett ki, kar leszorítóval, mint egy középkori vallatóasztal. Aztán infúzió, álomcsöppek, pár elmés megjegyzés, aztán se kép, se hang :D Nem tudom, mennyi idő telt el, később azt mondták, kb két óra, mikor hallom hogy ébresztenek, de tulajdonképp semmit nem érzékeltem. Visszavezettek a szobámba és álomba zuhantam. 

Olyan négy körül ébredtem, és tudtam ,hogy hatkor jönnek értem, ezért megpróbáltam összeszedni magam. Már félig felöltöztem, és épp ki akartam sétálni, megkérni hogy a karkötőmet csatolják fel rám, mikor a nővérke meglátott és majd infarktust kapott Hófehérke hozzám képest piros arcú menyecske volt. Majdnem sikerült is elájulnom, de mivel még soha életemben nem történt meg, gondoltam most se fog. Az ágyra ültem, aztán feküdtem majd közölték hogy nem mehetek haza, mert összeomlottam a túl sok folyadék veszteségtől. 

Visszatámolyogtam az ágyamba, szegény sofőröm meg jöhetett vissza értem tíz óra körül. Mert közöltem addigra, biztosan jól leszek, ugyanis én itt nem alszom. :D A nővérke pedig maradt volna velem egész éjszakára, és tök kedves volt, minden kis rezdülésemre, még a telefon sms hangjára is beszaladt hogy minden rendben van-e. Nem nagyon akart elengedni, a doktor úrral végig tartotta telefonon a kapcsolatot, de aztán megmakacsoltam magam és közöltem, a kölkök engem várnak otthon, muszáj menni. 

Így rendben hazaértem. Az összegzés, nos, a helyzet még változni fog, de már most jóval könnyebben húzom magamra a nadrágom és a tükörben valahogy sokkal szabályosabbnak tűnök A fájdalom elviselhető, bár Bordika nem érti mért ordítok fel minden egyes alkalommal, amikor ő merő kedvességből nekidől az oldalamnak vagy mozdul egyet álmában. :D Most még kb 6 hétig egy nagyon izgi fűző lesz rajtam, és mire leveszik remélem kiderül, hogy megérte. :D

 ők a mindenem és most ,hogy egyéb okokból hozzám került egy kamera, gondoltam fotózok róluk is egy párat. a képen persze, egészen nyugisnak, meg hizelkedőnek látszanak, de élőben nem ment minden ilyen simán. Bordika attól fogva, hogy az első vaku a szemébe villant úgy döntött ez a fura hangokat meg fényeket kiadó izé olyan félelmetes, és amint a kezembe vettem menekülni kezdett és még játékosan is alig lehetett visszacsalogatni. csak a szigor segített végül, hogy fiam, akkor is lesz kép ha te utálod a masinát. végül aztán milyen aranyosra sikerült. 

Josi annyival volt könnyebb eset, hogy pár napja nagyon anyás hangulatban van, és szinte mindenre rá tudom venni csak hogy a közelemben lehessen. Ahhoz képest, hogy szörnyen utál fotózkodni, próbáltuk már máskor is, most egészen nyugodtan viselte kb a harmadik képig. Csak ugye, úgy nagyon nehéz fotót csinálni, hogy az egyik kezedben a kamera, amin igazán nem látod hova is irányítod a másikban meg egy izgő-mozgó kölök. Nos, Josival ez lett a kedvencem. 

 Az úgy volt, hogy van a Larousse gasztronómia enciklopédia akiknek a rajongójuk lettem és megörvendeztettek azzal, hogy a Speiz nevű étterem őszi-téli menüajánlatából feltettek néhány ételt, fényképpel illusztrálva. A képek nagyon megihlettek, elkezdtem gondolkodni mi finomat lehetne így a kezdődő deres őszben főzni. Végül megszületett a menü, ennek most az első fogását osztom meg veletek.

Kellemes a hangja a telefonban. Aztán fényképet is küld, mintha egy társkereső oldalon ismerkednénk, csak itt sokkal élesebben behatároltak a költségek. 

És tényleg eljön. Ajtót nyitok és megszeppen. Látom rajta, hogy egyetlen rossz mozdulat, egy nem oda illő szó és elszalad mint az ijedt macska ha kipufogó robbanását hallja. Finoman, kedvesen, mosolyogva megsimogatom a karját. Meg is ölelem talán, nem tudom, mert az agyam közben még mindig azon a levélen jár, amit baromira szerettem volna elküldeni pont mikor csöngetett. Levetkőzik és azt mondja  szégyenlős. Ebből persze, meg kéne értenem valamit, de csak akkor esik le, amikor zavarba jön attól, hogy a fürdőből visszaérve meztelenül fekszem az ágyon. Valamit mond a molett lányokról, de nekem egy beszélgetés lüktet az agyamban, végigfut rajtam az is hogy vajon tettem-e óvszert az ágy végébe. 

Aztán belekezdünk. Megcsókol és attól, ahogy csinálja Pamela Anderson harcsaszája jut eszembe. Szóval ilyen lehet amikor magába szippant? Csak neki biztosan nincs "öregszaga". Mindegy, végülis, agyam jelenje épp a harmadik emeleten időzik, köztünk a szex pedig a másodikon folyik. Nem tudom, valahogy koncentrálni kéne. 

Nem arról van szó hogy nem kívánom. Ki is vagyok éhezve rendesen, az érintése sem riasztó, nem kellemetlen, de az agyam máshol jár. Épp a harmadik szinten. Ahol most egy fájdalmas jelenetet vetít elém miközben a pasi a lábam közé fúrja magát. "Jól van, nyaljál csak" - gondolom magamban. Erre kell a legkevésbé koncentrálnia az embernek. Mert olyan, mint egy pavlovi reflex. Ha elég sokáig izgatnak a megfelelő ponton, akkor menetrendszerűen jelentkezik az orgazmus, bárki is csinálja. 

Ok, közben rám fordul. Szopnom kell. Szerintem álmomban is képes lennék rá. Nem csak bekapni a farkát, hanem élvezni, sőt felé is közvetíteni az érzést, hogy igenis király ahogy a szerszámod a számba tolod és a torkom felé igyekszik. Már majdnem tövig engedem, mikor emlékeztetem magam, ez nincs benne a megegyezésben. Kicsit visszafogom magam, sajnálom hogy a játék nem mehet a végéig, és miközben közeledem az orgazmushoz, mert nem és nem hagyja abba és pontosan jó tempóban, elég gyorsan, elég határozottan csinálja ahhoz, hogy pillanatokon belül megadjam neki azt, amivel a zsebében majd büszkén megy haza. Mert nem az lesz neki az élmény hogy én milyen jót tettem vele hanem az, hogy ő, még ilyen öregen is, el tudott élveztetni egy ilyen lányt mint én. Akinek ugye naponta tucatjával jönnek a pasik. Hmmm.... ha tudná, hogy ő ma az első.

Közben beszél hozzám folyamatosan és tudatom második szintjén folynak tovább az események. Harapdálom, mert az kell neki. Nagyon megharapom. Megállít. Upsz, talán figyelnem kéne, nehogy a kolbásza  végén a számban maradjon. De aztán, ahogy a fejemet tartja, rájövök, ugyan, korántsem ez a baj. Hanem hogy élvezi, túlságosan is. Na ettől megint bosszús leszek és ezredjére határozom el, nem fogom ilyen jól csinálni. Ha egy órát fizet a vendég, akkor igenis töltse ki az idejét, kapja a maximális élvezetet amit csak ebből a hatvan percből ki lehet hozni. Nem élvezhet el tíz perc alatt. 

Közben már megint elég mélyen van bennem, kis szünet, kér egy vibrátort hogy a farka helyett azt dughassa belém. A legnagyobbat választom, ma mohó vagyok. Elkezdi tuszkolni és jólesően nyögdécselek. Közben eszembe jut, ha végeztem le kell mennem enni valamit mert éhes vagyok. A farkát próbálja felém fordítani, amikor egy óvatlan mozdulat következtében leszakad az ágy alattunk. 

Basszus, jövök zavarba egy pillanatra, ő pedig ijedten húzódna el. na nem! ezt nem engedhetem. Ha most távol kerül tőlem többet nem tudom visszahozni. Megvonom a vállam, rámosolygok azzal a mosollyal ami egyszerűen ellenállhatatlan és megragadom a szerszámát. A miheztartás végett beleharapok, mire felnyög. "Nem akarok még elélvezni" - dobja ki a szavakat a szája de a farka nem engedelmeskedik. Teleszórja az arcomat, a nyakamat a spermájával, remélem a hajam nem fog megint beleragadni. 

Agyon dícsérget, majd a mosdóba távozik. közben lopva az órára pillantok. Te jó ég, még fél óra sem telt el! pedig belőle már nem fogok tudni egy második menetet kihozni. 

Visszajön, felöltözik, a székbe ereszkedik velem szemben, kicsit bűntudatosan nézi a daraboka hullott ágyat. Én rendíthetetlenül mosolygok. Mire felbátorodik és beszélni kezd. Én még mindig meztelenül,  ő már ruhában, kicsit ernyedtebben, felül érzi magát. Egy történetet oszt meg velem és végre rájövök. Zavarja az alkatom. Hogy ő ilyennel sose akart. De amit én kínálok azt muszáj kipróbálni még akkor is ha... ennél a mondatnál felállok és egy törölközőt csavarok magam köré. Végülis még jár neki 25 perc. Ha azt beszélgetéssel akarja tölteni akkor leülök a romos ágy szélére, ráfüggesztem a szememet és beszéltetem. 

Kiderül, a történetei sokkal érdekesebbek, mint a szex ami történt, bár arra sem mondanám hogy rossz volt. De amit ő perverznek tart, az tulajdonképp nekem természetes. Az hogy szét kell harapdálnom a farkát hogy ő elélvezzen csak számára perverz és izgató. Nekem inkább egy feladat, amit igyekszem a lehető legtökéletesebben megoldani. Mert maximalista vagyok. 

A szemén látom, elégedett. Mozdulatai nyugodtak, otthonosak. Folyékonyan beszél, néha gesztikulál. Hátradől, na most engedte el magát véglegesen. Közben érdekes módon, mindenről elfeledkezem, az időről és a tennivalókról is. 

Visszapergetem a fejemben a jelenetet ami lejátszódott közöttünk, miközben a mondandójára is figyelek. Átlagos életet élő, régimódi, kicsit hatásvadász, de azért alapvetően izgalmas férfi. Főleg most, hogy már próbálja tényleg önmagát adni. Mert rájött hogy piszkos kis titka számomra nem kelt sem undort, sem megvetést. 

Kedvesen rámosolygok megint, aztán elvarrja az utolsó történet szálait és feláll. Kikísérem, ahogy mindenkivel tenném, az ajtóban még ígéretemet veszi hogy jöhet máskor is és én rábólintok, persze, bármikor nyugodtan. Megölelem, megcsókolom, és végül becsukódik mögötte az ajtó. 

  Csengettek. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, mert Szilvi egyszer már felébresztett, amikor megjött reggel, de abba gyorsan vissza tudtam aludni.Mert álmodtam, olyan csodálatosat, amiből nem akartam felébredni. Mostanában, mióta a görkorist elküldtem végleg az agyam gonosz tréfát űz velem. Tudatosan próbálok nem gondolni rá, nem foglalkozni vele, de a tudatalattimat nem tudom befolyásolni. És amilyen álmokat közvetít, hogy együtt élünk, lejátssza a hétköznapi jeleneteket, milyen lenne ha..., miközben álmomban úgy viselkedik velem, ahogy az életben is tette, odafigyel, simogat, megölel, szeretget és azzal a csillogással a szemében néz rám, amitől mindig különlegesnek érzem magam. Nem akarom ezt álmodni, nem akarok így érezni, mert ezt csináltam az elmúlt egy évben is, szabadulni próbálva a másiktól, kihypózni négy évet az életemből, kaptam egy pontosan ugyan olyat. A történet, az érzés, a háttér, minden hasonló, a különbség, hogy a kötelék még nem végleges. És elgondolkoztam azon, hogy miért kaptam őt a Sorstól. A legjobb barátom szerint azért, hogy végre ráébredjek, nem a nős pasik között kéne keresgélnem, nem csak a "biztonságosat" aki úgysem fog változtatni az életén, közel engedni magamhoz, hanem merni olyannal is találkozgatni, akiknek nincsenek kötöttségei. El tudom fogadni amit mond, és talán a legtöbben egyetértenek vele. De eszembe jutott az a verzió is, hogy mivan ha azért kaptam őt, úgy, hogy tulajdonképp még nincs hivatalosan elkötelezve, hogy végre, egyszer az életemben én harcoljak. Ne legyek az, aki félreáll, aki elenged, aki megbékél azzal amit kapott, hanem nyissam ki a szárnyaimat és kezdjek repülni. Ha el tudom vele képzelni a hétköznapokat, annyira valósághűen, mintha savval égették volna az agyamba, akkor talán harcolnom kéne. 

Na, ezért utálom ezeket az álmokat. Mert mint egy film, olyan jövőképet festenek, ami, mint minden film, kicsit utópisztikus, de mégsem megvalósíthatatlan. És egy ilyenből felébredni, felér egy öngyilkossággal. Mindig hirtelen jön a pillanat, nincs átmenet. Mint most pl a csengő. Az egyik jelenetben még előttem állt, simogatta az arcomat és megcsókolt, a következőben megszólal a csengő, vagy a telefon és már az ágyamban fekszem, a párnát ölelem csak át és a fájdalom olyan újult erővel nyilall belém, mintha csak bizonyítani akarna. Megpróbáltál elfojtani? hát tessék, engem nem lehet! 

Megint megszólal a csengő és a takarómat magam köré tekerve kilépek az előtérbe. Meglátok két öregasszonyt és a már jól ismert prospektusokat. Abban a pillanatban felforr az agyam, érzem, valahol ki kell adnom a dühömet. Ezt csak fokozza egyikük, amikor rám néz, és a megbánás legkisebb jele nélkül próbál kedves lenni: " Jaj csak nem felébresztettük? Hogyhogy aludt még ilyenkor?" Ettől aztán önuralmam véges lett nagyon, az ajtó felé fordultam, hogy egyszerűen csak ignoráljam őket, de aznap nem ment. Legyen csak istennek is rossz reggele, ha már nekem nem lehet jó! Azzal visszafordultam és minden csalódottságomat és dühömet beleadva megkérdeztem. "Tényleg kell ez? Korán reggel ilyenekkel zaklatni az embereket, mikor ezer és egy jobb dolguk lenne?" .- a válaszokat persze nem vártam meg, becsuktam az ajtót és visszafeküdtem az ágyba.

Aludni már nem tudtam, és nem is akartam, főleg ilyen álmok után, ezért elgondolkoztam. Beszélgetni kezdtem msnen egy jóbarátommal és végülis igaza volt. Attól, hogy valaki kezébe vesz pár prospektust és isten létéről próbálja meggyőzni az embereket, attól hogy a szeretetet szajkózza, mint egy elcsépelt, üres, értelmetlen metaforát minden bajunk megoldására, attól, hogy istent, egy láthatatlan, elérhetetlen, misztifikált embert - hiszen tudjuk mind, az igazi csodákat ember létében követte el - imádnak még nem lesznek jó emberek. Nem lesznek empatikusak, kedvesek, szeretetre méltóak. Az ige terjesztése ehhez kevés, ahhoz úgy is kell érezni. 

Szerintem Istent mindenkinek saját magában kell megtalálnia. Nincs szüksége templomra, papokra, közvetítőkre, hittérítőkre, imákra, vagy bármilyen más eszközre. Még a névre sincs szüksége, Isten. Elég csak a hit. Választani valamit, ami számára a mindenséget jelenti, amihez képes ragaszkodni, ami mellett képes kitartani. Ami inspirálja, hogy tegyen, hogy küzdjön, hogy elérje a vágyát. Nekem ezért maga az istenhit egy kicsit passzív. Persze, rólam mindenki tudja, hogy fatalista vagyok. A sorsban, a végzetben, a fátumban hiszek és persze saját magamban. Hogy képes vagyok mindarra, amit megálmodtam hogy meg akarok tenni még ebben az életemben. Szóval nekem az, hogy imádkozzak, és várjak, hátha segít, hátha megszólal bennem, vagy, hogy egyetlen, érinthetetlen személy köré csoportosítsam minden érzésemet, ez nekem nagyon távoli. Azt megértem belőle, hogy sok embernek kapaszkodó kell. Hinni valami megfoghatatlanban. Csak arra kérem, ne erőltesse ezt rám. Mert ettől nem lesz jobb ember és én sem. 

 Ami először megfogott a könyvben az tulajdonképpen Julia Roberts volt, aki igazából a film főszereplője, de rákerült a könyv borítójára. Aztán elolvastam az ajánlót és azt gondoltam, bakker ez túlságosan spirituális nekem, biztos megint valami világmegváltó maszlag. De, tetszett benne az első állomás, hogy elmegy Olaszországba.... enni. Négy hónapig tulajdonképpen semmit nem csinál, csak eszik és élvezi az életet. Így végül belevágtam, és elkezdtem olvasni. Az első rész, ahogy a válásáról és az elutazás körülményeiről ír nekem kicsit túl amerikai volt, de aztán, ahogy a történetben fejlődött az író egyénisége, úgy lett az írás is egyre jobb és jobb. Nagyon sok olyan mondat, megfogalmazás és történet szerepel benne, ami elgondolkoztatott. Pl Ketut mester tanítása, a "mosolyogj a májaddal", vagy a meghatározás, mi a saját szavad, ahogy Rómának a szex, hősnőnknek pedig az atevasi - peremen élő. Szóval, ahogy egyre jobban belemerültem a történetbe, úgy ragadott magával. Ízek, imák szerelmek - a könyv

Már alig vártam, hogy a filmet is megnézhessem. Annyira nagyon akartam, hogy képes voltam először oroszul letölteni, de aztán rájöttem, hiába ismerem a történetet, szeretném érteni is. Aztán találtam egy angol verziót. A film természetesen, nem olyan jó, mint a könyv, de Julia Roberts csodásan játszik benne, és Richard, a texasi is, pedig - számomra legalábbis - teljesen ismeretlen színész, mégis tökéletesen tette magáévá a szerepet. És az, hogy Javier Barden alakítja Felipét, na az csak külön hab a tortán. A pasi egyszerűen csodálatos! Igazából sokmindent kihagytak a filmből, pl a balinézek átverési szokásait, ahogy a legjobb barátnője megpróbálja becsapni. És bizonyos nagyon fontos jeleneteket a filmben teljesen máshogy, és kevéssé részletesen jelenítenek meg, mégis, szerencsére nem egy háliwúúúdi sikertörténet lett belőle, hanem alapvetően megőrizte a mondanivalóját. 

Ízek, imák, szerelmek - a film

Jó szórakozást mindkettőhöz!

 Mostanában, ahogy  több emberrel is beszéltem arról, mitől, hogyan lettem én ilyen, amilyen mindig is szerettem volna, észrevettem, hogy sokan amolyan sci-finek gondolják a módszeremet. Hogy egyszerűen csak fogtam magam, kiválasztottam a tulajdonságokat amikkel rendelkezni akarok és amikkel nem és létrehoztam önmagamat. Ezért aztán elgondolkoztam azon, hogy is történt igazán, és hogy vajon tényleg bárki képes lenne-e ugyanerre?

Rájöttem arra, hogy manapság, amikor instant világban élünk és megszoktuk hogy mindent, akár egy fogyókúrát, akár egy új autót, akár egy lakást szinte azonnal elérhetünk türelmetlenek lettünk azok iránt a dolgok iránt, amibe bizony időt és energiát kell fektetni. Az önismeret, önszeretet pedig ilyen. Időt kell rá áldozni, foglalkozni vele minden egyes nap és keményen küzdeni amíg a célt el nem érjük. 

Aztán eszembe jutott az is, hogy persze, az emberek elfoglaltak és többféle szinterén az életnek is meg kell felelniük, vagyis nem engedhetik meg maguknak hogy minden nap órákra elvonuljanak saját magukról gondolkodni. Nos, erre nincs is semmi szükség. Elég hozzá ha tudatosan szorítunk időt. Vagyis egész nap valahol hátul, a sarokban türelmesen leülve várakozik az énképünk és amikor van egy csepp időnk megállni, akkor előrefurakodik a sok probléma és napi teendő félrelökésével és teret kér magának. 

Ezért adtam a bejegyzésnek az üvegbúra címet. Mert én pl valahogy így viselkedem amikor tömegközlekedek, vagy a városban sétálok, vagy egy hivatalban ülök és várok a soromra. Ezek mind-mind olyan pillanatok,-vagy pl, ami nekem kimarad, de sok ember életének része, a reggeli dugó is kifejezetten alkalmas, - amikor ha magunkra koncentrálunk, akkor jut idő egy kis beszélgetésre önmagunkkal. Számomra sokszor teljesen megszűnik a külvilág, amikor valami problémán kell gondolkoznom, vagy amikor egy történet jár a fejemben. Inkább fantáziálgatok zenét hallgatva, minthogy azt nézzem,  a villamoson már megint hány részeg és koldus akarja rám erőltetni magát. 

Aztán a másik, hogy én mindig elnéző voltam, ahogy másokkal, úgy magammal is. Amikor a lakásomat csináltam, nagyon szerettem volna, és úgy éreztem, képes is vagyok rá, hogy tökéletes legyen, hogy olyanná váljon, ami bármelyik lakásmagazin oldalán büszkén megjelenhet. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem lesz ilyen, mert az én egyedi, kicsit bohókás stílusom, némelyik lakrész befejezetlensége olyan dolgok amik ebben megakadályoznak. Így aztán azt mondtam magamnak, rendben, akkor ne legyen tökéletes, legyen inkább egyedi, tükrözze pontosan azt, amilyennek én látom magamat. Ez már sikerült :D és azóta is büszke vagyok rá. 

Szóval nem kell nagyon szigorúnak lenni magunkkal szemben és ha látom, hogy valami nem megy, ha olyan tulajdonságot néztem ki magamnak, amit esetleg képtelen vagyok megvalósítani, akkor sem esem kétségbe, kompromisszumot kötök saját magammal. 

Lehet, hogy ez az egész skizofrénnek hangzik, és furának, de számomra működött, és sokkal boldogabbá és kiegyensúlyozottabbá váltam tőle. 

  Mindig azt gondolom, hogy tényleg nincs már bennem több előítélet, aztán mindig találkozom valamivel, ami még számomra is kényes téma. Most egy ilyen történt, pár nappal ezelőtt. 

Az történt, hogy jött egy telefon, és a srác már eleve elég fura néven mutatkozott be, amiről én egyből egy transzvesztitára asszociáltam, mert a kedvenc meleg sorozatomban ez volt az egyikük neve. Így azt hittem ,hogy valami ilyen kéréssel fog elém állni, ezért vártam kíváncsian. Aztán amikor odaért a kapuhoz, gyanús lett, hogy hangosan segítséget kér valakitől, hogy ugyan kísérje már az ajtómhoz. Na, mondom magamban, micsoda béna alak, itt lejáratja magát. Aztán kinyitom az ajtót és ott áll előttem egy fiatal srác, homályos szemekkel és fehér bottal a kezében. 

Első blinkre hátrahőköltem és fogalmam sem volt, mit kéne reagálnom. Bakker, egy vak pasi jött el hozzám dugni? Be kell vallanom, engem egy régebbi, iskolai élmény miatt taszítanak a fogyatékosok, és nem is tudom őket kezelni. A srác, hogy oldja a szitut, egyszerűen belépett az ajtón és köszönt és én még mindig nem voltam biztos benne hogy képes vagyok lefeküdni vele. 

Aztán úgy döntöttem, hogy mindenkinek jár egy esély, ha megvan benne az a két dolog, ami fontos nekem. Az egyik, hogy szép és ápolt körme, keze legyen. Ahogy bent a szobában vetkőzni kezdett lopva odapillantottam, és megnyugodtam, mert szép formájú, rövid körmei, kecses hoszú ujjai tiszta, ápolt keze volt. 

A második ilyen dolog az ápoltság úgy unblock. Büdös pasival nem esik jól a szex. Így aztán, mint mindenkit, őt is a zuhany felé irányítottam, de előtte odamentem hozzá és minden ellenérzésemet legyőzve megöleltem. Ahogy végigsimítottam a meztelen hátát és beleszagoltam a nyakába nem maradt több kétségem. Nagyon finom, kicsit gyermeki illata volt és elképesztően puha bőre. 

Ezért a zuhanyozás után már mindenféle kétség nélkül feküdtem vele az ágyba. Egyedül a szája volt egy kicsit túl száraz nekem, de végülis a csókolózást nem is erőltettük. Nagyon finoman tudott simogatni és történt egy érdekes közjáték is. Megfogta az egyik hajfürtömet és ahogy játszott vele felsóhajtott, milyen finom, barna hajad van. Mire közöltem vele, hogy én tulajdonképpen vörös vagyok. Meglepődött és hangosan ki is bukott belőle, tévedtem volna? Mire úgy éreztem ,tartozom neki az igazsággal, hogy csak festett vörös a hajam eredetileg tényleg barna, csak már nagyon régóta vörösnek tartom magam. Szóval, mint kiderült, nagyon érzékenyen reagál ezekre a dolgokra és pont emiatt, teljesen más volt vele a szex is. 

Egyáltalán nem bénázott, és nagyon nagyon sokszor támadt kétségem afelől, hogy a srác tényleg vak. Annyira pontosan tudta, és találta meg mindennek a helyét, és olyan magabiztossággal vezetett az ágyban, hogy teljesen a hatása alá kerültem. 

Végül nagyon sokat beszélgettünk, és azt hiszem az együttlét feloldotta a szokásos tartózkodásomat és mindent meg mertem kérdezni tőle, amit amúgy lehet hogy cikinek éreztem volna. Pl. hogy tud fizetni egy boltban, hogy ismeri fel a különböző pénzeket? Mire azt válaszolta, hogy egyszerű megoldás, csak ezer forintos bankjegyeket tart magánál és csak azzal fizet, gondosan leszámolva hány darabra van szükség. 

Aztán elmesélte azt is, hogy kb három hónapja nős, egy vak lányt vett el, és tökéletesen működik náluk a nyitott házasság elve. Nagyon szeretik és tisztelik egymást, de úgy gondolják hogy emellett beleférnek a kisebb kalandok is, ha az mindkét fél számára élvezettel jár. Gyakran szerveznek hármas kalandokat, de volt már olyan is, hogy ő lepte meg az asszonyt egy helyes fiúval, és nem maradt ott harmadiknak, hanem addig elment a haverokkal beszélgetni. 

Ami aztán végképp tiszteletet ébresztett bennem, hogy elmesélte, hogy dolgozik, számítógéppel mindent meg tud oldani, ill úgy van berendezve az irodája, hogy mindennek pontosan tudja a helyét, ezért nem okoz gondot a vevők kiszolgálása. Ugyanis léggömböket árul, ilyen mai napság divatos, szülinapos, meg dekorációs fajtákat. 

Szóval, amikor elbúcsúztunk már minden undor és távolságtartás nélkül öleltem magamhoz. És gazdagodtam egy újabb tapasztalattal. 

  Eltelt két hónap azóta, hogy utoljára láttam. Hogy érezhettem, ahogy átölel és csodálhattam a gyönyörű szemét, amiből sugárzott felém a gyengédség, a megértés, a szeretet. Az utóbbi egy hónapban megpróbáltam nélküle lenni, nem keresni, nem írni, nem várni, de be kellett látnom, hogy veszett fejsze nyelestől. Ezért írtam neki. Először levelet, de arra valahogy sejtettem, hogy nem fog reagálni semmit, aztán smst, amire pár nap múlva válasz érkezett. 

Mintha csak nagyon nehezen akarna visszaengedni oda, közel magához, de ezt akkor még nem értettem, hogy miért. Végül felhívtam, és abban a pillanatban, ahogy meghallottam a hangját a depresszió karmai kiengedtek a szívem körül és tudtam újra szívből mosolyogni. Csak egy pár szót beszélt velem, elmondta hogy dolgozik, melyik az az időpont, amikor problémák nélkül hívhatom. Aztán el kellett köszönnie, ment dolgozni és én annyira boldog voltam, nem akartam feltartani. 

Aztán másnap dolgoznom kellett és valahogy minden összekuszálódott bennem és csak amikor beléptem a lakásom ajtaján éjjel 11kor jutott eszembe, hogy valamit elfelejtettem. Mivel tudtam ,hogy reggel hatig bent van, gondolkodás nélkül a telefonra vetettem magam és már tárcsáztam is. Hallhatóan örült nekem, és én boldog voltam hogy beszélgetünk. Hogy nem kell sietnie. Aztán megéreztem a hangján valami mást is.

Persze, amikor rákérdeztem, nem volt hajlandó válaszolni, de megéreztem, hogy ugyanannyira hiányzom neki, mint ő nekem. Tovább beszélgettünk és bennem annyira sajgott a vágy, hogy hiába haraptam össze az ajkaimat, végül kibukott belőlem. Az első reakciója teljes némaság volt, aztán megszegte a saját magának tett tiltó fogadalmat, és felnyögött " én is kívánlak, nagyon-nagyon". Ennél többet nem is kellett mondania, könyörögtem, hogy hadd menjek oda, ha csak tíz percre is, ha csak annyira, hogy a sötétben valahol letérdelek elé és kielégítem, akkor is boldoggá tenne vele. 

Egy órája beszéltünk, amikor egyszercsak azt mondtam neki, mivan ha a munkám rovására megy? Ha nem tudok már senkivel lefeküdni mert csak téged kívánlak? Kibukott belőlem és tudtam, hogy ez nem hagyja hidegen. 

-Gyere, mondom a címet - el se hittem, hogy ezeket a szavakat hallom. Gyorsan felírtam, miközben már a farmeromat rángattam magamra, hogy mire a taxi ideér én már lent várjam és mihamarabb elinduljunk. Nem érdekelt, mennyibe kerül, nem érdekelt, mennyi ideig maradhatok, csak az, hogy végre megint a szemébe nézhetek, megint átölelhetem és ha szerencsém van, akkor megcsókol úgy, mint rég. 

Ha én ültem volna a  volánnál tuti, hogy tövig nyomom a gázpedált, így csak arra futotta, hogy félpercenként sürgessem a taxist, menjünk már, menjünk már. Aztán végre, egyszercsak ott voltam. Gyorsan eltettem a visszajárót és már ugrottam is ki a kocsiból, egyenesen a nyakába. 

Állt ott, az oldalára eresztett kezekkel, éreztem a küzdelmet magában, hogy mennyire engedjen az érzéseinek, de egyszerűen képtelen voltam elengedni. Csak szorítottam, belefúrtam a fejemet a nyakába és azt hajtogattam, köszönöm, köszönöm, köszönöm. Amíg végül lehullott róla az álarc és szorosan magához ölelt, miközben belenézett a szemembe és megcsókolt végre. Annyira boldognak éreztem magam, olyan tökéletes volt a pillanat, hogy legszívesebben sírtam volna és nevettem volna egyszerre. Aztán rágyújtott és belőlem előbújt a pimasz csábító és azonnal letérdeltem elé. Egy türelmetlen sóhajjal vette tudomásul, hogy kényeztetni kezdem, de pár perc után felemelt vissza magához, és beirányított a műhelybe, ahol dolgozott. 

Meglepődtem, és örültem nagyon, hogy maradhatok egy kicsit. Évődtünk miközben dolgozott, megsimogatott nem csak a kezével, de a szemével is, és úgy nézett rám, mint  a gyerek aki épp most kapott egy vadiúj, régóta áhított piros biciklit és olyan régen várta, hogy most szinte nem is tudja mit kezdjen vele. Minden érintésre, minden apró gesztusra boldogan simultam hozzá, néha direkt provokáltam egy félig lecsúsztatott nadrággal, amit azonnal ki is használt, egyszer majdnem szét is repítette türelmetlenségében. 

Végül olyasmit akartam adni neki, amit ritkán, és engedtem hogy a magja a számban, a torkomon landoljon, még akkor is, ha tudtam, itt a vége. Haza kell mennem. Nem kínozhatom tovább se őt se magamat. Mert bármilyen boldogok is vagyunk együtt, ez semmin nem változtat. Neki ott vannak az ígéretei, valaki más felé, nekem meg az életem, amiben még dolgom van. Nincs a legapróbb esélyünk sem. 

Ennek ellenére nyugodtan, boldogan, húsz centivel a padló fölött ültem be a taxiba és úgy gondoltam, bármi is lesz másnap, megérte, megérte, megérte. Hiszen szeretem. Mélységesen, odaadón, visszavonhatatlanul. 

 Nagyon furcsa érzés kurvának lenni. ( Akit esetleg ez a szó sért vagy viszolyogtat, annak elárulom, sokáig én is kikértem magamnak, de most már büszke vagyok rá. Szóval ha engem nem zavar téged se zavarjon. :P ) Igazából a hétköznapjaimnak semmi köze nincs a valósághoz. Olyan, mintha minden egyes pillanatban egy burok venne körül. Tulajdonképpen, semmi nem számít, csak a telefon az egyik és a pénz a másik zsebemben. Az egyikhez odakapok bármikor és bárhol ha csak megszólal és olyan dolgokat mondok bele teljesen hétköznapi hangon, ami a körülöttem lévő embereknél fura arckifejezést idéz elő. A másikhoz akkor nyúlok, ha meglátok bármit, amit szeretnék megvenni. És ugyanazt a fura arckifejezést látom az emberek arcán, mint amikor meghallanak a telefonba beszélni. Én pedig nem értem, hiszen nekem, talán épp három hete, de már ez a természetes. Talán nagyképűen hangzik a mondat, de azért nem felejtettem el az elmúlt évet. Amikor sokáig enni se volt mit és tökre örültem, ha egy héten háromszor vajas kenyeret ehettem üresen. Amikor földöntúli boldogságot éreztem az első adag melegétkezési utalvány láttán és végigjártam a fél várost, hogy találjak egy olyan CBAt ahol elfogadják és tudok rajta nem csak készételt, de kutya és macskakaját is venni. Kellenek ezek az emlékek hogy két lábbal a földön tartsanak. 

De ez mégis, ami most van velem, valami elképesztően irreális. Persze, ahogy mindig, minden munkahelyemen, most épp itt is különleges helyzetben vagyok. Az őszinteség, a nyíltság, a szókimondás ebben a világban annyira ritka, hogy néha úgy néznek rám, mint a háromfejű borjúra. Ennek következményeként egy hét után kulcsot kaptam a lakáshoz ahol dolgozom és a telefont is magamnál tarthatom. Vagyis megszűnt a kényszer, a fel kell kelni és elindulni reggel dolgozni. Tulajdonképpen egész nap azt csinálok, amit akarok. És ez életveszélyes. Teljesen megváltoztatja az ember nézőpontját, az életstílusát. Néha olyan napjaim vannak, mint az unatkozó milliomos örökösnőknek, azzal a különbséggel hogy én sosem unatkozom. Néha viszont kemény "munka" áll mögöttem és amikor visszanézek még saját magam is csodálom magamat hogy tudom ezt ennyire nyugodtan végigcsinálni. 

Nos, hogy milyen íze van a pénznek? Reggel, amikor felkelek, tonhalkrém, zeller és sült tarja íze van, ugyanis a házzal szemben van egy apró kis szendvicses, és már régi vágyam volt minden áldott reggel ott reggelizni. Külön a kedvemért készítenek kapor nélküli tonhalkrémet, mert tudják hogy valamikor reggel 9 és dél körül megérkezem a napi adagomért. 

Múlt vasárnap pl spenót íze volt a pénznek, mert amióta van miből nyersanyagokat venni, nagyon-nagyon szívesen főzök és a főkóstolóm minden vasárnap nálam alszik, és én nagyon szívesen várom meleg vacsorával. 

Azokon a napokon, amikor egyfolytában csörög a telefon, és mondhatni egymásnak adják a kilincset a vendégek, olyankor egyértelműen spermaíze van a pénznek, keveredve a mentolos rágóéval és a szájvízével, amit fertőtlenítésként használok. Ilyenkor energiaital íze is van, mert anélkül nem bírnám. Stimulál, ébren tart, felfrissít. 

Amikor azonban egész nap néma a telefon, egy-két gyér érdeklődőtől eltekintve, nos, olyankor keserű epeíze van a pénznek, mert eszembe juttatja mindazt, amit kockára tettem amikor ezt a melót elvállaltam. A számlákat, amik arra várnak, hogy kifizessem őket, a bizonytalanságot, ami összerántja a gyomromat annyira, hogy órákig vagyok képes émelyegni tőle. Szerencsére, ezek az időszakok nem tartanak sokáig és ahogy terjed a hírem, egyre többen lesznek kíváncsiak rám. De a kétség sosem múlik el. A félelem, hogy elég egyetlen rossz bejegyzés rólam valamelyik oldalon, bármelyik vendégtől, aki nem volt elégedett velem, vagy csak bosszút akar állni, és azonnal lehúzhatom a rolót. 

És hogy milyen illata van?

Pl hajfesték szaga amikor háromhetente a fodrásznál ülök és újabb és újabb hajakat ötlök ki magamnak hogy mindig egy kicsit megújulva jelenjek meg a hirdetésben. 

Vagy napsütötte szénaboglya és whiskas illata, amikor az egész délelőttömet kedvem szerint azzal tölthetem, hogy Bordival és Josival hancúrozunk az ágyban, mert ugye, a telefont itthon is felvehetem. 

Aztán, szerencsére elég sokszor, fülledt izzadságszaga van a pénznek, amikor egy kemény menet után a vendég távozik és én már alig várom hogy kinyithassam az ablakot, mert úgy érzem megfulladok. Ez az illat valahogy mégis az elégedettséggel társul, eszembe jut a pasi arca, a nyugodtság, a boldogság, amit én okoztam neki, és az öröm, hogy elégedetté tehettem. 

Aztán, hetente kétszer zöld békás takarítószer illata van a pénznek, mert amellett hogy ezzel egy újrakezdőnek segítek ( egy fiatal lánynak, aki úgy döntött belevág a pesti életbe és nagyon sokat jelent neki heti kétszer eljönni hozzám pár órára takarítani 5.000Ftért) végre nyugodtan érhetek haza, mert egyre nagyobb rend van a lakásban. 

És végül férfi és női parfüm illata van a pénznek, és dohány illata, amikor két újdonsült barátommal ülök a konyhában és azzal szórakoztatom őket, hogy milyen elvetemült férfiak fordultak meg nálam aznap. Nem, nem nevetem ki a vendégeimet, inkább úgy érzem, ha humorosan közelítem meg mindazt, amit tőlem az ágyban elvárnak, akkor saját magam számára is könnyebben fel tudom dolgozni. Mindig is beszédkényszeres voltam, így abban a pillanatban hogy elmeséltem képes vagyok lomtárba dobni és nem is gondolni rá többet. Megbocsátani még annak a seggfejnek is, aki véletlenül úgy megütött, hogy másnap agyrázkódás tüneteit észleltem magamon. 

Tudjátok, külsőre csak a hajam változott, talán kicsit többször viselek sminket, és sajnos, a szélesebb vendégkör érdekében fogynom kell még néhány kilót, de még most is farmerben, pólóban járok és csak azt kértem a barátaimtól, szóljanak rám, ha a siker túlzottan a fejembe szállna. Mégis elképesztő, hogy ami hónapokkal ezelőtt még elérhetetlennek, megoldhatatlannak tűnt számomra, azt tulajdonképpen egy napi, hogy úgy mondjam pár órás munkával képes vagyok kifizetni. Ki ne érezné úgy, hogy ilyen körülmények között keményen kell küzdeni azért hogy két lábbal a földön tudjak maradni ?

 Kezjdük ott, hogy hazajöttem németből és onnantól éreztem hogy valami megváltozott bennem. Elkezdtem hinni abban hogy mégiscsak képes leszek rendbehozni az életemet. Mármint a rémséges anyagi helyzetemet. Ehhez viszont meg kellett hoznom azt a döntést, hogy feladni a biztonságos, bejelentett, ám csekély bért fizető munkahelyemet és megint ugrani egyet a sötétbe. Nem mondhatom, hogy teljesen ismeretlen terepre, hiszen olyasmit akartam vállalni, amit németben is és amit életem során is csináltam már párszor. Csak épp pont ezért volt nagyon kockázatos, mert tudtam, hogy amikor egymagam próbáltam meg itthon csinálni, hirdetést feladni és időt szakítani rá minden nap hogy fogadni tudjam a vendégeket akkor rá kellett döbbennem, hogy ez nem is olyan egyszerű. Így olyan helyet kellett találnom, ahol ezek nagy részét átvállalják tőlem, és mivel nálam kutya-macska is van, ezért ahol fogadhatom a vendégeket hogy ne kelljen őket hazahozni. Azt hiszem, már sokszor leírtam, mennyire  a Sors kegyeltjének tartom magam, és ez most is beigazolódott. Az expressz.hu-n kezdtem nézelődni és találtam egy helyet, ahol azt írták a 13dik kerületben kéne dolgozni. Mikor felhívtam a számot kiderült hogy kb három saroknyira van tőlem. Még aznap odamentem és éreztem, ez az a hely, ahol megtalálom a számításomat. Aznap nem tudtam kezdeni, mert ugye még leolvasást kellett csinálnom, de szombaton már be is álltam és  az azóta eltelt kb két hétben nagyjából a felét ki tudtam fizetni az elmaradt számláimnak. Kitaláltunk nekem egy profilt, amivel elég sok pénzt lehet keresni és mellette megszületett bennem az elhatározás, hogy amikor már egyenesben leszek mire szeretném költeni a fennmaradt összeget. Azt hiszem nektek is tetszeni fog, de most még nem akarok a részletekről beszélni. :D Szóval ez a része az életemnek kezd olyan irányt venni, amit sosem gondoltam volna hogy sikerülhet. Persze, a leolvasást abba kellett hagynom, és jópár napig halogattam, abból a hamis kötelességtudatból táplálkozóan, hogy mindenkit magam körül elégedetté kell tennem. Rájöttem, hogy muszáj a saját életemet élnem és úgy alakítanom a dolgaimat, ahogy nekem a legjobb, mert ezt senki más nem fogja megtenni helyettem. Attól, hogy lemondok a pénzről amivel kimászhatnék a szarból ők még nem fognak nekem többet fizetni, vagyis muszáj eljönnöm, bármennyire is nehezen váltok. Végül szerencsére a főnököm hozzáállása megkönnyítette a dolgomat. :D

A másik dolog, ami mostanában befolyásolja a napjaimat, hogy az új melóval egy új barátságot is kaptam. Pontosabban kettőt. Amikor mentem jelentkezni egy csajszi fogadott és egy srác és ilyet azt hiszem, utoljára általános iskolás koromban éreztem, de azonnal az fogott el, hogy a barátjuk akarok lenni, része az életüknek és közéjük tartozni. Ennél csak az a furább, hogy bár a csajszi annyira "trendi" hogy más körülmények között szóba sem álltam volna vele, mégis ugyanezt érzi irántam :D És a srác is, akivel most teszik meg a kapcsolatuk felé vezető első bizonytalan lépéseket. Tudom, sokat írtam már a karmáról, a vezeklésről ami miatt sokszor kerülök ilyen helyzetbe hogy a barátaim valamilyen módon "rám szorulnak" és ez a helyzet is ilyen. És bár nagyon kimerítő az állandó készenlét, de egyben megadja azt a lelki egyensúlyt is, amire szükségem van az élet elviseléséhez. 

Szóval mostanában keveset alszom, sokat dolgozom és rengeteg pénzt keresek. Számomra ez a kiegyensúlyozottság receptje :D

 Mostanában megint annyi minden történik körülöttem, de mire este hazaérek már egyik sem tűnik fontosnak. Viszont ezen a hétvégén elhatároztam, hogy tökéletes átlagember, pontosabban átlagháziasszony leszek. 

Ezért aztán csütörtök éjjel elrohantam a TESCOba, szerintem el sem tudjátok képzelni, az emberek mennyire képesek kifosztani a szerencsétlen áruházat csak mert épp egy napra bezárnak. Mintha igazi háberú előtti hörcsögpszichózis lenne úrrá az embereken, minden egyes alkalommal, amikor kiderül, hogy a TESCO bezár egy napra. 

Alig találtam zöldségeket, az egész pultot kifosztották és a legtöbb ember több kocsinyi, totál fölöslegesen megvásárolt kajával tolongott a kasszák előtt. Mivel pontosan tudtam, mit akarok főzni ezért én megúsztam a dolgot fél kocsi cuccal, és még így is alatta maradtam az összegnek, amit az egészre szántam. :D Hát hiába, nem vagyok vásárlás mániás :D

Ezek után pénteken úgy keltem, hogy időben elkészüljek mindennel. Mert, persze, az új főzési kedvhez új pasi is dukál akivel le lehet tesztelni a kajákat. :D Szóval megetettem a kutyát, meg a macskát, rendet raktam, kimostam a fürdőkádat és felfrissítettem az ágyneműt, aztán főzéshez láttam.

A menü mediterrán töltött paradicsomból és CIDERben áztatott tenger gyümölcsei paellából állt és mondhatom, nagyon jól sikerült. A srác hamarabb érkezett, mint reméltem, de pont időben elkészültem mindennel. Miután elégedettre etettem elkezdtünk filmeket nézni, összebújtunk az ágyon mintha tényleg egy pár lennénk, és be kell vallanom, nem is esett rosszul. Szerencsémre ő nagyon megértő és tudja mikor kell három lépés távolságot tartani. Aztán persze, közben jókat szexeltünk, szóval mindig vissza kellett tekerni a filmet így elég kellemesen eltöltöttük az egész napot. 

Ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy miért olyan más ezzel a sráccal, mint egy olyannal, akibe szerelmes vagyok. És rájöttem, hogy igazából nekem nem szabad szerelmesnek lennem, mert olyankor mindent odaadok, gondolkodás és feltételek nélkül, aztán amikor a végén vége van, akor nem marad bennem semmi. Annyira a másikra koncentrálok olyankor, hogy a saját problémáim eltörpülnek és egyszerűen elfelejtek magammal foglalkozni. Nem működnek a hétköznapok, mert egyszerűen semmire nem tudok odafigyelni és minden jövőbeni tervem egyetlen tényezőtől válik függővé, hogy az akibe szerelmes vagyok mit akar. 

Szóval, lehet, hogy mint annyi embernek, nekem is jobb a langyos víz? Ahogy ezzel a sráccal voltam el tök jól anélkül hogy közben igazából bármit is éreztem volna? Jó vele beszélgetni, egészen kielégítő az ágyban és ízlik neki a főztöm de sohasem érezném azt a szív-kéz-lábremegést amikor ránézek és sosem fogok egyetlen érintésétől elélvezni. Mégis lehet, hogy igazából ennyi is elég a boldogsághoz?

 Amikor ideköltöztem, két évvel ezelőtt, az első dolog, amire figyelmeztettek, hogy a régi gondnok, akit nem éppen kellemes természete miatt leváltottak azóta esküdt ellensége a háznak és vigyázzak vele. Az első időben, ennek ellenére megpróbáltam vele kedvesen viselkedni, még főzős magazinjaimat is adtam kölcsön neki, mikor meglátta hogy én előfizetek rá. 

Aztán, ahogy múltak a hónapok tényleg egyre több apróság derült ki, mennyire bosszantó tud lenni. Rendre az ajánlottan érkező levélértesítőket kidobálta a szemétbe ha a postás nem tette be konkrétan a postaládába, az alattunk lévő éttermet többször megfenyegette, hogy feljelenti őket, mert amikor a vendégek felállnak az asztaltól akkor  hangosan csikorog a szék lába a padlón, és más ilyen apróbb-nagyobb idiótaságokat művelt. 

Akkor úgy voltam vele, rendben, tartsuk a távolságot, attól hogy ő idióta még nekem nem kell vele konfrontálódni. Aztán, amikor belekötött a kölkökbe, mármint az enyémekbe, elszakadt a kötél és egyetlen egyszer csúnyán kiosztottam, azóta szerencsére megfelelő távolságtartással viseltet irántam. 

Azonban nemrég olyasmi történt, amit már nem lehet szó nélkül hagyni. Egy fiatal srác is lakik velük egy előtérben és ráadásul még angolra is tanítja a lányukat. Gyakran kint szokott üldögélni a csodaszép belső udvarunkban, és mivel be vagyunk kamerázva, gondolta, nyugodtan lent hagyhatja a táskáját míg felaszalad valamiért a lakásba. Nos, mire lejött a táskának hűlt helye, viszont a kamerán tökéletesen látszott hogy a "kedves szomszéd" hóna alatt a táskával lopózkodik felelé a lépcsőn. A srác először még próbálta szépen elintézni a dolgot, beszélni vele, hogy adja vissza, legalább az iratait, meg a személyes dolgait, de a pasi tagadott mindent a bizonyítékok ellenére. 

El is vitték a rendőrök, komoly következménye lesz az ügynek, és még most sem hajlandó beismerni, vagy egyáltalán foglalkozni a dologgal. 

Eddig akárhány lakóval beszéltem a történtekről, mindegyik  szinte már boldogan említette, hogy , na végre megfizetnek a sok szemétségért, amit elkövettek itt. Végre valaki komol bűnön kapta rajta őket, megérdemlik a büntetést. 

Aztán pár nap múlva láttam a nőt - mert ha nem írtam volna még, ez egy házaspár - ahogy a bnőjével jön és beszélgetnek. Szóval akkor ő most rossz ember? Vagy mindezek a negatív tulajdonságok ellenére mégis ugyanolyan szerethető valaki másnak a szemében, aki nem ítéli el? Vajon csak a sértett büszkesége teszi hogy a ház lakóival ilyen szemét? Hiszen nekik is vannak gyerekeik, unokáik, akik szeretik őket, akkor azok is rossz emberek?

Lehet, hogy most épp nem sok értelme van annak amit írok, de számomra mindig is érdekes téma volt, itt is írtam már róla, hogy mitől függ hogy egy ember jó , vagy rossz. Attól, hogy mennyire felel meg a társadalmi elvárásoknak? Mert az alapján a mérce alapján én is rossz ember vagyok. Vagy az számít mennyien szeretik? Mert akkor viszont ez a házaspár lehet hogy jobb ember nálam. És attól, hogy örülünk neki, hogy megbüntetik őket mi, a ház többi lakója rossz emberré válunk? 

Fura dolgok ezek...

  Szóval, azt akarjátok tudni, milyen a német ha kupiba megy?

Kezdem az egyetlen dologgal, ami kiverte nálam a biztosítékot. Sajnos, nagyon sok a pedofil. Nálunk csak 18-20 éves lányok dolgoznak, kiskorúak nem, viszont ők simán elmennek ennél fiatalabbnak is. És nincs annál kiakasztóbb, amikor bejön egy hatvanéves vén fasz, és csorog  a nyála a 20 éves lányra, akinek az arca kb mint egy ötévesé. A legszívesebben ilyenkor behúznék neki egyet és kipenderíteném az ajtón, de hát vendég, és azért jött hogy jól érezze magát. És szerencsére, a főnökünk nagyon sokat törődik a lányok lelkével, betanításával, hogy ne maradjanak bennük mély sebek. 

Viszont, a legtöbb vendég számomra elég szórakoztatónak bizonyult. Tudjátok, bármilyen is, lusta, bunkó, perverz vagy csak szimplán hülye, ha látja rajtad, hogy te mindent megteszel hogy ő elégedetten távozzon, akkor ő is normálisan fog hozzád állni. 

Az első vendégem egy öreg pasi volt, akinek a mániája, hogy az új lányokat letesztelje, ezért már első éjjel voltam vele. Azon kívül, hogy háromszor annyit nyáladzott és az arcom minden négyzetcentiméterét végignyalta nem volt vele semmi gond, főleg hogy gyorsan túl volt mindenen. Egy órát fizetett, de még talán a felét se töltötte el velem. Egyébként ez a nyáladzás is elég jellemző arrafelé, bár nem tudtam rájönni mi élvezet lehet benne, de ráhagytam mindegyikre. Bakker ha neked jó, hát csináld. :D Van zuhany utána meg lehet mosakodni :D

Aztán vannak olyan vendégek, akik baromian magányosak, mert mondjuk távol vannak a családjuktól, és igazából nem is a szexre, hanem szeretetre vágynak. Nincs arra idejük, kedvük, hogy rendes barátnőt keressenek, vagy mivel csak rövid időt töltenek a városban, nem akarnak hosszabb távra berendezkedni, ezért választják ezt a megoldást. Volt egy nagyon édes kis mackó, akit az egy órából kb háromnegyed részben csak simogatni, szeretgetni, becézgetni kellett, a szex tök lényegtelen volt számára. Azt élvezte, hogy odabújtam mellé és mindenféle vidám történetekkel szórakoztattam simogatás közben. 

Persze, van olyan is, aki konkrét elképzeléssel érkezik és ilyenkor fontos az, hogy az ember meg tudja értetni magát. Mert ha a vendég elmondja, mit szeretne, és te nem érted meg maradéktalanul, akkor jönnek a gondok, hogy visszakéri a pénzt, mert ő nem ezért fizetett. Ez mondjuk inkább a fiatalabb lányokkal szokott lenni, hogy sokmindenre rábólintanak, de hiányzik a technika, amivel véghez is tudják ezt vinni, nem tudják irányítani a testüket és az első kellemetlenségnél inkább kijönnek a szobából és azt mondják csinálja meg valaki más. Ezért szerencsésnek érzem magam, mert én minden helyzetet tudok kezelni. Egy konkrét esetem volt, amikor a pasi először telefonon megkérdezte, vállalok-e ökölszexet. Aztán személyesen is eljött és négyszemközt tisztázni akarta velem pontosan, hogy ő mire vágyik, mutatta nagyon aranyosan hogy hozott gumikesztyűt és hogy ő nem akar dugni, csak arra szeretne elélvezni, hogy belém dugja az öklét. Mondom rendben, lássuk a medvét. Tudtam, hogy fájni nem fog, mert ismerem a saját testemet, csak azon aggódtam, hogy teljes kézzel még senkinek sem ment, mi van ha ő is ezen fog problémázni. De itt is az jött elő, amit már írtam. Szóval, bevisz a pasi, elkezdem izgatni, erre érzem, hogy vmi túlságosan kemény van a nacijában. Mondom ez nem lehet természetes szerszám, és jól is éreztem, mert egyszer csak lehuzta a sliccét és előkapta a vibrátort. Asszem gyengébb idegzetűek kiszaladtak volna, vagy legalábbis elröhögik magukat a szitutól, én sem álltam messze, de mondom milyen kellemetlen lenne szegénynek ha a hasamat fognám nevettemben. Így aztán próbáltam higgadt maradni és ahogy a pasi észrevette az odaadásomat ő is teljesen felengedett és tök kedves volt velem. A végén azt mondta, örül hogy végre egy igazi nővel szexelhetett, akinek örömet okozott az ágyban. Megígértette velem hogy mindenképp visszajövök, hogy újra eljöhessen hozzám. 

Aztán van az a kategória, akit nem igazán értek. Ugyanis tök ugyanazt csinálja, amit valszeg otthon is. Talán csak annyi hogy a változatosság gyönyörködtet? Mert eljön, kifizet egy fél órát, vagy húsz percet, megmosakszik, aztán lefekszik az ágyra és csinálj vele amit akarsz csak gyorsan vége legyen. 

Van olyan is, aki azért jár ilyen helyre, hogy mindenhol kinézze a legszebb, legfiatalabb, legtökéletesebb nőt és elvigye csak azért, mert tudja, hogy pénz nélkül, a privát életben esélye sem lenne egy ilyen nőt megszerezni. Az ilyeneket cseppet sem érdekli milyen vagy az ágyban, csak a látványra hajtanak. 

Akadnak idősebbek is, akik otthon tisztes apák, nagyapák, de néha, egy héten egyszer vágynak egy kis huncutkodásra. Ők általában figyelmesek az ágyban, szeretnék ha neked is jó lenne, viszont túl hamar végeznek és már nem megy a második menet. Ilyen esetben masszázzsal és beszélgetéssel szoktam kitölteni az időt. Olyan érdekes történeteket hallok tőlük, amik igazán elszórakoztatnak. 

Persze, vannak olyanok is, akik az extrém dolgokra buknak. Pl a nagy mellre, a piercingre, a tetoválásra, vagy épp a kifejezetten vékony csontkollekciókra. Ők csak olyankor mennek el ilyen helyre, ha a neten találnak valami olyat, ami a fétisüknek megfelel. 

Nagyjából ilyen alakokkal volt dolgom, a legtöbbjét még élveztem is, szórakoztatónak találtam. 

Egyébként Christine, ahogy látod én sem vagyok egy topkategóriás kinézet, mégis, a másfél hét alatt amit kint töltöttem nekem is kialakult a vendégköröm és volt hogy több vendégem volt, mint a többieknek. Szóval a pasik nem mindig a tökéletes testet, kinézetet keresik, a hozzáállás és a jó szex sokkal többet számít. 

 Nagyon  sokszor fordul elő, hogy erről másokkal beszélek. Akár chaten, akár élőszóban és arra kell rájönnöm, hogy az emberek még mindig rengeteg előítélettel, félelemmel vannak ez iránt a munka iránt. Pedig én azt mondhatom, eddig akárhányszor csináltam, mindig szerencsés környezetbe kerültem, az első alkalmat kivéve. 

Amikor Pécsen dolgoztam, majdnem három évig, egy bárban, ott sem az volt jellemző, hogy ütöttek-vertek volna minket, meg kényszerítettek volna bármire is, inkább épp ellenkezőleg. 

És most is ez a helyzet. Nagyon szép környezetben lakunk, tágas, minden lánynak saját szoba jut aludni, csak akkor kell valakivel megosztania az ágyát, ha akarja. A főnökasszonyunk nagyon kedves, nemrég még ő is a szakmát űzte, aztán közbejött a szerelem, akivel azóta együtt élnek, mégsem felejtette el, milyen dolgozni. Nagyon sokat segít a lányoknak, főleg a fiatalabbaknak, feldolgozni az egészet. Mert, bár mondhatod hogy nem, ezt nem csinálom, mégis, azért mindenkire nem mondasz nemet, hiszen azért vagy itt hogy pénzt keress. Persze, vannak kedves, normális vendégek is. Mondjuk az elfogadás azt hiszem, nagy részben attól is függ, hogy az adott lánynak milyen elvárásai vannak pasi téren. Ha otthon csak a kedves, aranyos, korban hozzáillő szépfiúkkal foglalkozik, akkor persze nem rajong mikor egy középkorú pasival kell lennie. Mivel nekem elég széles a skála, milyen típusú férfiakat kedvelek, ezért nincs ilyen problémám. 

Ráadásul ami a 'normális' életben működik, az itt is. Vagyis pár kedves szóval, egy csipetnyi odaadással bármelyik embert le lehet szerelni és kezes báránnyá tenni. :D 

Az egyetlen dolog ami kicsit talán negatív, hogy mivel hosszú a munkaidő sokat vagyunk a lakásban. Az első héten egyáltalán nem is mentem ki, csak tegnapelőtt voltam először sétálni, tegnap meg leszaladtam a KFCbe. Nem azért, mert nem lehet, gyakran mennek a lányok a közeli METROba bevásárolni a főnökkel, vagy  a Mekibe, vagy csak úgy lemennek, egyszerűen csak nem akarjuk elszalasztani, hogy hátha pont akkor jön valaki, amikor lent vagyunk. 

Érdekes az is, megfigyeltem, mióta itt vagyok, hogy egy ilyen helyen, ahol ennyi fiatal lány, nő össze van zárva nagyon fontos, hogy a főnök mennyire tartja őket kordában. Sokan csak unatkoznak és mindent magukra vesznek, van egy-két nagyon fiatal,  akik annyira énközpontúak, hogy folyton azzal vannak elfoglalva ki mondott róluk és mit. És ha ilyenkor nem lép közbe valaki határozottan, akkor bizony megy a durci meg az ajtócsapkodás. Belülről nézve - bár én legtöbbször elvonultam egyedül - olyan, mint egy folytatásos teleregény. :D Ennek ellenére a vendégeken pl egyáltalán nincs vita, ha a pasi jön és legközelebb mást visz el az senkinek nem okoz lelki problémát. Nincs lopás sem, hiszen a legtöbb lánynak megvan mindene, telefon, laptop, kaja, pénz, eszükbe sem jutna hogy hozzányúljanak ahhoz, amit a másik kemény munkával megkeresett. 

Van mégegy dolog, ami itt igazán felerősödik. A külső világban fele ennyire sem segítőkészek az emberek, mint a mi kis csapatunk itt. Minden reggel mindenki tudja mi a feladata, olajozottan indul be a gépezet reggel 9kor. Ha én utálom a takarítást - amit mind tudunk hogy így van - akkor nem kell takarítanom, valaki megcsinálja helyettem. Cserébe én mondjuk elmosogatom a poharakat, vagy kiteregetem a törölközőket, vagy kiszellőztetek. Ez, azt hiszem, megintcsak a főnököm érdeme, aki nagyon jól tudja kordában tartani a dolgokat, és azt hiszem, annyiféle emberrel találkozott már, hogy semmin nem csodálkozik, senkit nem nevet ki, vagy néz le a milyensége miatt. Tolerancia rulez! :D

Szóval, meg kell mondjam, nem csak munka szempontjából érdekes itt lenni, bár arról is mesélhetnék. :D A férfiak néha elképesztőek tudnak lenni. Milyen eszement ötletekkel tudnak előállni, el sem tudjátok képzelni. És mégsem mondanám rájuk azt, hogy betegek, talán inkább csak kíváncsiak. Sokmindent szeretnének kipróbálni, amit otthon nem lehet, vagy amit nem mernek, mert félnének, hogy nevetségesek lesznek.

  hehe, muszáj kicsit felelevenítenem a német tudásomat, bár szerencsére csupa magyar lány között vagyok. 

a lakás álomian szép, egy csomó tágas szoba van, és a lányokra nem jellemző a féltékenykedés. 

Remélem, hogy anyagilag is be fog jönni a dolog és gyakran idelátogathatok :D.

Csak azt sajnálom, hogy Bordikát meg Josit otthon kellett hagynom, már most nagyon hiányoznak ,de szerencsére találtam az utolsó pillanatban babysittert hozzájuk, aki egész héten megeteti őket. 

Szóval, mindenkinek, aki esetleg aggódna értem, azt kell mondjam, jól vagyok. :D

Pillanatok alatt otthon éreztem magam. :D

 Ma érdekes dolog történt velem, amit, talán ha előre sejtek, akkor sosem veszem fel a telefont. Bár, így utólag visszagondolva, jobb hogy megtörtént. 

Valamikor kora este megszólalt a telefonom. Még nagyban el voltam foglalva a munkámmal és mivel olyan valaki hívott, aki nincs elmentve a telefonykönvembe, először nem is akartam felvenni. Aztán amikor megnéztem a számot és ismerősnek tűnt valahonnan, mégiscsak beleszóltam. Csoki volt az. Közölte velem, hogy beszélnünk kell  és bennem minden megfagyott. Az elmúlt egy évben erről ábrándoztam, bármennyire is azt mondták a barátaim, olyan vagyok, mint kedvenc regényeim hősnői, csak vágyakozom, az elérhetetlen, a felmagasztalt után, ahelyett hogy észrevenném azokat, akik rajonganak értem. 

Ahogy Csoki beszélni kezdett egyre rosszabbul éreztem magam. Abban a pillanatban kiment a fejemből, hogy dolgozom, talán még a nevemet sem tudtam volna megmondani, ha valaki megkérdezi. Csak ültem egy káposztásmegyeri mocskos lépcsőházban, az egyik fordulóban és hallgattam, ahogy hozzám beszél. Hogy értsem meg végre, teljesen közömbös vagyok a számára és hogy persze, együtt dolgoztunk, de én túlreagálom a dolgokat  és olyasmiket képzelek amik sosem történtek meg. Olyan érzésekkel ruházom fel őt, amiket én erősítettem fel, a magam képére, holott ő csak kedves volt hozzám, mint bármelyik más alkalmazottjához, és a többieknek ugyanúgy segített, ha erre volt szükség. Megkért, hogy hagyjam végre békén, mert szánalmas amit csinálok és ne bolygassam a család békét, mert ő szeretné nyugalomban élni a napjait. 

Miután letettem a telefont percekig csak ültem ott, annyira megdöbbentem, hogy még sírni sem tudtam. Aztán az automatika bekapcsolt bennem és indultam tovább melegvízórákat leolvasni. De közben elgondolkoztam ezeken a dolgokon. Hogy mennyi valóság alapja van. És rájöttem, sok igazság van abban, amit mondott. Sosem kezelt engem különleges esetként, csak számomra volt az, hiszen előtte a férfiak sosem voltak hozzám kedvesek érdek nélkül. Ő egyszerűen, alapvetően jó ember és segítőkész én pedig ezt úgy véltem, felerősítettem magamban, mintha érzései lennének felém. Igen, talán kedvelt, hiszen gyakran elszórakoztattam a történeteimmel, és próbáltam mindenben a kedvére tenni, de ez meg az én alapvető tulajdonságaim közé tartozik, hiszen ha valakit tisztelek és elfogadom a főnökömnek, ő megérdemli a különleges odafigyelést. 

Szóval, ahogy teltek a félórák és fogytak a lakások egyre több eset  jutott eszembe, ami, ebben a megvilágításban erősen túlreagáltnak tűnt. Lehet, hogy tényleg csak kellett valaki, mivel sosem volt apám, akiért rajonghatok? És mint egy naiv tinédszer csak én értelmeztem minden geszust különlegesnek? Talán nem is szeretem igazán, csak gyerekesen rajongok érte, amiért kedvesen bánik velem ? 

Végül be kellett látnom, ha reálisan nézem, egy kicsit túlérzékeny voltam. Így azonban bocsánatkéréssel tartozom azok felé, akiknek gyerekes túlbuzgóságommal fájdalmat okoztam. Soha nem akartam Csoki és a családja közé állni, de miután elmondta, hogy a hülyeségeimmel mennyire megbántom azokat, akikhez ő ragaszkodik, rá kellett jönnöm hogy naivságom mellett önző is voltam. Csak a saját érzéseim, sérelmeim, fájdalmaim, kicsinyes bosszúim számítottak, nem gondoltam bele abba, hogy másnak ez mennyire fájhat. Így most tényleg, mélyen, őszintén bocsánatot kérek mindkettőjüktől. Ígérem, ezután békében élhetnek, hiszen nemsokára férjhez megyek, és találtam valakit, akir minden rajongásomat, képzelgésemet, álmodozásomat rázúdithatom. Aki nem csak atyai kedvességgel, elnézően fogadja, hanem tényleg értékeli...

 Valami megváltozott. A görkorissal. Amikor azt írtam nektek, hogy nem tagadom tovább mit érzek iránta, akkor arról nem írtam, hogy előtte tudatosan kerültem, kb másfél hétig. Tudjátok, a fránya tesztek :P Ha kinyújtja felém a kezét akkor is ha én nem, akkor tényleg fontos vagyok. Ha nem, akkor meg elengedem, hiszen sosem akart igazán engem. Aztán egyszer rám írt MSNen. Majd azt mondta, gyere ide hozzám. Azelőtt sosem mondott ilyesmit. És ettől valami megváltozott. Mintha nem harcolna többet önmaga és kettőnk ellen. Megint egy hét alatt kétszer találkoztunk és nem értettem, mintha kevés lenne az idő. 

Ráadásul tegnap, fent a chaten, ahol megismerkedtünk, és ahol én eddig kényszeresen titkoltam a kapcsolatunkat, elkezdett dicsekedni velem minta kisfiú az új piros biciklijével, amit születésnapjára kapott. 

Aztán rájöttem, olyan, mint aki a vesztét érzi. És rákérdeztem. Nos, legalább nem hazudott. És bár lehet most sokan a fejeteket csóváljátok majd, de tudom hogy ő hisz abban hogy így lesz. Szóval, két hónap múlva kb összeköltöznek. A menyasszonyával. Onnantól pedig nem sok esély lesz arra, hogy meglógjon. 

Ezért most, ez alatt a 8 hét alatt megpróbáljuk a legjobbat kihozni az egészből és olyan boldoggá tenni a másikat, hogy amikor majd el kell engednünk minden egyes emlékünk egy piros bicikli legyen. 

És ezért most édes hármast szervezek. Magunknak. Egy másik nővel. Mert ez élete álma és én bármit, tényleg bármit megteszek ha ettől  a szemébe nézve elégedettséget, örömöt, irántam való csodálatot látok. Mert ilyen amikor én szeretek. 

Egyébként új tetoválásom lesz nemsokára, József Attila örök becsű szavait fogom a csuklómon karkötőként viselni. Számomra ez a négy szó fejezi ki legjobban azt, ahogy én szeretni tudok: " halandó csak halandót szerethet halhatatlanul"