Egészen hétfő reggelig nekem fogalmam sem volt, hogy a film létezik. Mivel, ugye, nincs tévém, nem tudtam megnézni az Oscart élőben, pedig egy ilyen filmbolondnak, mint én, ez olyan mint másnak a híradó. Egyszerűen látni kell! /Azóta, persze, letöltöttem a netről a teljes háromórányi anyagot/

Hétfőn reggel azonnal keresni kezdtem az eredményeket és tökre meglepődtem, mert szembesültem azzal a - már évek óta - ritka eseménnyel, hogy olyan film nyert oscart, amit nem ismerek. Mivel én is Avatar  fan vagyok - aki tudja mit jelent ez annak nem kell magyarázat, aki nem, annak meg úgyis mindegy - azt vártam hogy az lesz a befutó. Ahogy mindenki. Egyébként, ezt azóta is fenntartom. Sok egyéb mellett, az Avatar volt a 2009es év filmje. 

Végül rákerestem a neten a Bombák földjén című filmre, ugyanis még az eredeti nevét - the Hurt Locker - se hallottam soha életemben. Az első meglepődésem az volt, hogy a film már 2008ban elkészült, nem értettem mit keres akkor a 2010es oscaron. Sokkal frissebbnek gondoltam. 

Azonban ez szerencse is volt, mert ahogy felmentem a kedvenc letöltős  oldalamra egy csomó lehetőséget felajánlott, elég jó, már nézhető minőségben. Még aznap reggel elkezdtem tölteni, és egész nap, meló közben ezen járt az agyam. Persze, olvastam róla, hogy mi ez az egész, de hát az azért teljesen más. 

Bevallom, egy tipikus, amerikai akciófilmre  számítottam, de , szerencsére, nem az lett belőle. Amúgy, kb a harmadik képkockánál megértettem, miért kapott legjobb film oscart. Mert az amerikaiak - akik alapvetően a világ urainak tartják magukat - szeretik felmagasztalni az olyan mozikat, amelyben 'ártatlan' amerikai katonák halnak meg. Nos, ez ebben a filmben nagyon hamar megtörténik. 

Azonban, onnantól kezd afilm igazán élvezhető lenni. Nagyon sokan, ahogy a kritikákat olvastam, csak fanyalogtak rá, de én megértem, miért tetszett az akadémiának. Nagyon, nagyon jó a rendezés, tetszenek az összevágott jelenetek, de legjobban a párbeszédek. Amikor a beöltözött tűzszerésznek segítenek felvenni a sisakját és utoljára még rávigyorog a társára és megkérdezi tőle: "Gáz hogy most  egy hambit kívánok?"

"Nem, mivel rólad van szó ez teljesen normális"

hogy aztán kb két perc múlva felrobbanjon. 

Szóval, alapvetően jó film, ha az ember az agyát is szereti használni mozinézés közben nem csak nagy durranásokat, mindent beborító lángokat és összeroncsolt emberi testeket akar látni. 

És érdekes a vége is. Megszokhattuk, hogy a legtöbb amerikai filmben muszáj happy endnek lenni. Mi mást is várnánk a kíp smájling feltalálóitól? Viszont a rendező ebben az esetben szerencsére eltekintett ettől. Szigorúan realista véget teremtett amitől, azt hiszem, csak még jobb lett az egész. 

Amikor a végén elindult a stáblista még percekig ültem ott és gondolkodtam. Nézzétek meg, ha jót akartok!

 Tudjátok, amikor büszke lakástulajdonos lettem újlipótvárosban, szembesülnöm kellett azzal is hogy itt bizony vannak berögzült szokások. Olyasmik, amikkel eddig, csak albérlő lévén, nem szembesültem. Ezek közül az egyik kedvencem lett immár két éve (úristen már két éve!) a lomtalanítás.

Az úgy történik, hogy kb. előtte egy héttel kapunk egy levelet az önkormányzattól az évi aktuális lomtalanításról. Én ezt egy mozdulattal be is vágtam a szemetesbe mikor felfedeztem - ugyanis mostanában jó ha hetente kinyitom a ládát, mert úgyis csak felszólítások jönnek - és azon pillanatban el is feledkeztem róla. 

Aztán tegnapelőtt este, mikor jöttem hazafelé komor, fura, nemidevaló alakokat láttam sétálgatni az utcán. Nemértettem mi van, de azért szokásommal ellentétben, megvártam míg teljesen becsukódik a kapunk. De ahogy később észrevettem, nem akartak bejönni, inkább láthatóan, mint vmi előörs vártak valamire. Akkor még nem esett le a tantusz, csak másnap reggel.

Bordikával indultunk sétálni, ugyanis most, hogy jóidő van, megint rá kell szoktatnom magam a reggeli sétára, már nem lehet kifogás hogy fagy. :D Ahogy kiléptünk egyből összeállt a kép. :D Ugyanis a ház előtt hatalmas kupac szemét, törött ágyrács, kidobott szék, eltört lámpabúra hevert kaotikus kompozícióban. Köröttük pedig a vércsék,  a hajléktalanok, az antikvárius megbízott kukázói, a méhtelep-látogatók. Mindenki akart vmit a kupacból. 

Persze, más kerületekben is van lomtalanítás, de ott nem dobnak ki olyan értékes dolgokat, mint itt. Régen épp ezért én is baromi gáz dolognak tartottam, túrni a szemetet, de itt, ebben a kerületben, én is megtértem. Tavaly pl égre-földre kerestem a bútoráruházakban akkora méretű kisasztalt, székkel, ami épp elfér az erkélyen, de abban az árban amit én elképzeltem semmi tetszetős nem kínálkozott. Aztán az őszi lomtalanítás alkalmával épp a házunk másik kijárata elé tette ki valaki, mert ő már megunta. Ahogy meglátam beleszerettem és már cipeltem is felfelé magamnak, mert tudtam, délutánig nem lesz meg. 

Később, ugyanennek az évnek a tavaszán találtam egy kicsit hibás gyékényfotelt ami egy szőrpárnával leterítve pompásan beleillik a hálószobám hangulatába. 

Ekkor már megszerettem, lelkes híve voltam a lomturkálásnak és szembesülnöm kellett az ellenfelekkel. A rafkós romákkal, akik hajnalban kiválogatják a javát, aztán előhagyják mézesmadzagnak és amint hozzáérsz a kiválasztott darabhoz és kezdenél örülni neki azonnal a kezedre csapnak, hogy jópénzér eladó! Persze, vitázni lehet velük, csak nem érdemes. :D

Náluk is rosszabbak a méhtelep-látogatók, ugyanis ők mindent visznek ami fémből van. Annyi gógyijuk nincs, hogy eldöntsék mit vesznek be és mit nem, gondolják, inkább biztosra mennek, mindent felpakolnak, majd ott kiderül mi kell mi nem :D 

Végül jönnek a tényleg csövesek, piszkálják a maradékot, hátha még lelnek vmi használhatót. Ők többnyire a használati tárgyakat keresik, amiből inni, enni lehet, amivel takarózhatnak ha fáznak. 

És bár szégyellik bevallani, néha látok egy-egy lakót is arrra somfordálni. :D Hiszen másnak lehet olyan használt cucca, amit kidob, de attól az még értékes. 

Idén nagy szerencsém volt. Nemrég, miután az egyik házban, ahova leolvasni járok, elhintettem hogy bögre mániás vagyok, az egyik lakótól kaptam két csodaszép, apró zöldmintás bögrét, és mivel véletlenek tényleg nincsenek, ezek pontos párját találtam meg egy kupac tetején aznap reggel. Négy darabot, tökéletes állapotban. :D Baromira örültem, mellette pedig még egy kávésbögre is volt, meg pár alátét. Ahogy egy idösebb, jólöltözött hölgy látta hogy nem vagyok rest válogatni, megkérdezte tőlem, szükségem van-e az alátétekre. Miután nemmel feleltem, megosztoztunk, ő vitte a tányérokat, én a bögréket és vigyorogtam mint vadalma a fán. :D

Később, estefelé, mikor jöttem haza már szinte vége volt a kirakodásnak, az értékesebbje eltűnt bár volt még egy-két kitartó, aki remélte, elsózhat még valamit. Már majdnem vállat vontam lélekben, mikor pont szemben még egy kupac tetején megtaláltam egy gyönyörű zöld, nádfonatos karosszéket. Teljesen hibátlan, attól eltekintve, hogy piszkos, de úgyis át fogom festeni. 

Már tudom is hova kerül, az előtér banánzöld falához tökéletesen fog illeni egy ciklámenre festett nádszék, ugyanolyan színű fogassal.  

Ahogy múlnak az évek egyre jobban úgy érzem, ez az otthonom. És bár sokfelé járok a városban, nem cserélném el semmire. Megtaláltam a helyem, Újlipótváros én így szeretlek!

 Mostanában több olyan szitu is van, ahol emberekkel találkozom. pl a munkámban pl a chaten, és elég vegyes a fogadtatás. Amikor dolgozomm, bár elég kemény vagyok, a legtöbb ember mégis jónak tart. A chaten épp ellenkezöleg, azoknak a tábora van túlsúlyban, akik legszívesebben kést látnának a hátamban. 

Ez elgondolkodtatott azon, hogy alapvetően képes lehet-e az ember arra, hogy annyira megismerje magát és annyira tudatosan alakítsa az egyéniségét, hogy csak a "jó hangokat" használja. Vagyis, hogy őszintén szembenézve a tükörrel azt mondja, ez és ez és ez rossz bennem, ezt ki kell gyomlálni és jó tulajdonságokat ültetni a helyükbe. Újrakomponálni magunkat. 

Ami persze, felveti a kérdést, mi számít jónak? Elsősorban a társadalom, a zöm által jónak ítélt tulajdonságok? Vagy azok, amiket én jónak tartok? Mi alapján válogassam össze. És vannak-e olyan jó tulajdonságok, amik mindenki szemében azok? Vagy bárhogy is igyekszem, mindig lesz valaki, akinek nem fog tetszeni ez vagy az bennem és dől az egész terv?

Innen pedig egyenesen vezet az út odáig, kinek is akarunk megfelelni. Vagyis, kell-e mások elismerése ahhoz, hogy jónak érezzem magam? Milyen mértékben befolyásol ha valaki rám nézve azt mondja, ez tetszik benned ez nem. Attól hogy neki nem tetszik az egyből rossz tulajdonság lesz? Vagy ő lesz ettől rossz, selejtes? 

Néha, nagyon néha, tényleg szeretnék jó lenni. Olyan, amilyen bizonyos pillanatokban vagyok, amikor segítek, önzetlenül. Azt hiszem, képes lennék csak a jó hangokból megkomponálni magam,  ha le tudnám tisztítani magamban, mi is számít annak. Persze, vannak alaptulajdonságok. amikkel mindenki egyetért, hogy ezek jók :D De mi van a többivel? Mi alapján döntsem el, melyik csoportba tartozik? 

Vagy az egész csak egy nevetséges, fölösleges, irreális gondolatsor?

 Ez a nap már eleve furcsán kezdődött. Végülis nem éberedek minden reggel úgy, hogy a szemem könnybe lábad, az ajkaim remegőssé válnak és minden vágyam az, hogy Répát - a hóembert - magamhoz szorítva zokogjak vigasztalhatatlanul. Az első sokk után kezdtem sorba venni a lehetőségeket, ugyan mi történt. Próbáltam visszaemlékezni, hátha vmi megrázkódtatóan érzelgőset álmodtam volna, de semmi ilyesmi. Aztán azon gondolkotam, mit van, ha terhes vagyok? ám, miután végigvettem az elmúlt hetek, hónapok nem létező szexuális történéseit, rájöttem, max szeplőtelen fogantatás jöhetne szóba. Végül arra jutottam, akkor bizony történni fog valami. Ebben a pillanatban fájón belém szúrt, találkozni fogok Vele. Már három hónapja nem láttam. Eltemettem magamban, nem beszéltem róla, nem álmodoztam a mi lett volna ha kérdésekkel, szóval igyekeztem józanul viselkedni. Éppen ezért, ahogy ez eszembe jutott, el is hessegettem magamtól az ötletet, mint lehetetlent és érdemtelent. 

Elindultam munkába, és egész nap fura - vagy talán csak furának érzett dolgok történtek velem. Megérkeztem a nyócker getto kellős közepébe, vízórákat olvasni. A ház egy monstrum, 192 rémesebbnél rémesebb lakóval, alig találni köztük normálisat. Most jártam itt harmadszor, és tudom, hogy ez hülyén hangzik, de mikor megláttam a kiragasztott papírokat az ajtón megint könnybe lábadt a szemem. Sőt, már a gondnok is megismert, alighogy beléptem az ajtón. Ugyanis, ez itt eddig nem volt szokás. Azért tették ki a cetliket az ajtóra, mert mikor utoljára itt jártam, és mikor két napja kitettem a hirdetést, megkértem őket rá. Persze, előző alkalommal is kértem, de akkor igazából tojtak rá, a mostani előzékenység viszont tényleg meghatott. Megróttam magam az előítéleteimért, - az ember mindig azt hiszi, már nincs benne több és mégis talál - és mindenkinek elmondtam, mennyire dícsérem a házat és köszönöm, hogy végre segítik a munkámat. 

Korai volt a gyanúba ringatnom magam, hogy ezzel megúszom. Amint végeztem épp útba esett egy bank, és mivel folyamatos aggódásom tárgya a lakáshitelem, gondoltam elébe megyek a bajnak és megkérdezem, hátha ott van valami. Egy nagyon kedves lány volt az ügyintéző és megnyugtatott, ne parázzak, az én kb kilencvenezer forintos tartozásom szinte semmi, ezért nem fognak bitófára küldeni, ennél ezerszer rosszabbak is vannak, és az ő bankjuk nagyon türelmes. Na ettől akkora kő esett le a szívemről, hogy a döndülést szerintem még az utcán is hallották, és bár újra kerülgetett a sírhatnék, mégsem tettem, hiszen a saját lakással rendelkező nagylányok már nem sírnak. 

Hazafelé indultam és gondolatban már elnapoltam a rejtély megoldását, amikor a Jászain megláttam a kedvenc koldusomat. Tudom, ez egy nagyon szerencsétlen szókombináció, de aki régóta él Pesten, tudja, hogy itt a koldusokkal, kéregetőkkel felettébb szkeptikusan kell viselkedni. Többször volt már, hogy étellel kínáltam egy éhes kéregetőt, mire közölte, dugjam a pogácsát ahova akarom, neki attól fáj a gyomra. Mivel én is elég sokat éheztem életemben, levontam a következtetést és azóta szinte senkinek sem adok, ezt az idős nénit kivéve. Sötét népviseletes ruhában szokott állni a tér közelében, vagy valamelyik utcában, és nem erőszakoskodik, szinte nem is beszél, csak mintha egy néma imát morzsolgatna a szája folyamatosan és hozzá idomuló ütemben mozgatja a kezét. Botjára támaszkodik, kilencven fokban, fel se néz senkire, és amikor már nagyon fáradt, akkor maga alá húzza a lábait és a hideg kövön üldögél naphosszat. Ez a látvány mindig elfacsarja a szívemet és mivel még volt egy ezres a zsebemben a közeli prima pék felé vettem az irányt. Kértem négydeci forró teát és két sajtos pogácsát. Elárulom, az volt bennem, ha nem kell, legalább olyasmit vettem, amit én is megennék. Odavittem, megérintettem a vállát, mire felnézett rám hálásan. Kezébe adtam a forró teát, ölébe a pogácsás zacskót és a pohárba, amibe a pénzt gyűjtötte beleszórtam a maradék aprómat. Aztán gyorsan elfordultam, mert nem bírtam sírás nélkül. Mindig az a gondoltom támad, hogy szeretném őt hazavinni, meghallgatni a történetét, vigyázni rá, és biztosítani neki, hogy egy kicsit kellemesebb élete legyen. De nem tehetem... most még nem.. Köszönte nagyon, megáldott és én végre igazi könnyekkel a szememben távolodtam el. Vissza-visszanéztem, és két kezébe fogta a forró poharat, akárha csillogó gyémánt lenne, és a zsebébe rejtett zacskóból hozzálátott a pogácsához. Ebben a pillanatban, ahogy befogadtam messziről a látványt szánalmasnak éreztem magam. Hiszen nem vagyok jó ember, és mégis, azt gondolom, ezzel  a tettel jó lettem? mert öt percre megváltottam a világot? Ettől még semmi sem változott. 

És aztán egyszercsak azt hittem, tudom miért akartam sírni. Mert eszembe jutott Ő. Mert történik velem valami és hiába vannak azóta már új barátaim is, még mindig neki szeretném elmesélni. Hiányzik a jog ahhoz, hogy bármikor felhívhassam, mint barátot, és tudtam, ha elmesélhetném neki, ő pontosan érti miért érzem szánalmasnak magam attól, hogy segítettem a koldus öregasszonyon. Neki nem kéne magyarázkodni, mert pontosan ezt érezné ő is. Ahogy ez végigfutott rajtam a könnyek csorogni kezdtek a szememből és ráfagytak az arcomra ahogy a célom felé közeledtem. Aztán összeszedtem magam a kapu előtt állva, ahova  a leolvasási hirdetést jöttem kitenni, és újra bezártam a váratlanul felpattant ablakot, tudva, nagyon is jól tudva, hogy nincs jogom ilyeneket érezni, nincs jogom beszélni vele, nincs jogom úgy érezni, ő volt valaha a legjobb barátom. 

Aztán a házban egy kissé elterelték a gondolataimat, mert jött lefelé egy lakó és megkérdezte ki vagyok és ahogy szembefordultam vele megismert. Pedig én csak a vízóra leolvasó vagyok, ez a környék pedig szörnyen sznob, tudom, hiszen én is itt lakom, és a nő mégis megismert. Sőt, úgy beszélgetett velem, mintha már rég és közelről ismernénk egymást. Fura azt gondolni, hogy tulajdonképp csak egy személyzet vagyok, mégis, így is, nyomot hagyok az emberekben. Olyan nyomot, amitől úgy érzik, szívesen állnak le velem beszélgetni. Még akkor is, ha csak a lány vagyok akivel kéthavonta egyszer találkoznak öt percre. 

Na ekkor már teljesen elegem volt a napból, és örültem hogy hazaérhettem, és azt gondoltam, jól van, most megint nem sírok egy darabig. 

Nos, tényleg nem sírtam. De a megérzéseim rabja vagyok örökre. Ugyanis ma dél körül, teljesen váratlanul, összetalálkoztunk az utcasarkon, Ő és én... de ez már egy másik nap, egy másik történet.

 Amikor ma délután kiléptem a Madarász utca 27ből arra lettem figyelmes, hogy két, tízéves forma fiú és egy kislány egy másik lánykát dobál hógolyóval. Először még mosolyogtam is rajt, aztán meghallottam egyikőjük hangját. " Ne bántsátok már!" és  a kislány átszaladt az utca másik oldalára, megállt egy lámpaoszlopnál és próbálta az arcából, ruhájából, táskájáról lesöpörni a havat. 

Amit nem vett észre, hogy az egyik srác egy jeges hódarabot felemelve a háta mögé próbált kerülni, mert még mindig nem volt neki elég. Szerencsére én megláttam és csak a kezemet kellett felemelnem és annyit mondanom Naaaaaaa!. Még így is tétovázott, de amikor egy lépést közeledtem felé végre eldobta a jeget és visszament a haverjaihoz. A kislány közben eltűnt szem elől, engem pedig beborítottak az emlékek. Anno halmozottan hátrányos helyzetű voltam, mert én is nagydarab voltam, mint ez a kislány, ráadásul tanár lánya, és még kivülről nézve sznob is, ugyanis nem engedtek "akárkivel"  barátkozni. Így aztán, a többiek hacsak tehették kínoztak és én sosem értettem, mi rosszat követtem el. 

Ezt láttam a kislány arcán is,  az értetlenséget, hogy biztosan vmi okot adott rá, hogy így viselkednek vele. Aztán ahogy mentem a buszmegálló felé megláttam magam előtt. Éreztem, hogy mondanom kell neki valamit és egyszerre reménykedtem, hogy nem áll meg, nem buszra vár, és abban hogy, de mégis és így el kell haladnom mellette. Mikor odaért az ülésekhez feltette a lábát és bekötötte a cipőfűzőjét. Ekkor értem mellé és megérintettem a vállát. Ijedten fordult hátra és azonnal kibukott belőlem. "ne aggódj, a fiúk már nem jönnek utánad!" Elmosolyodott, azon csodálkozva mért vagyok kedves hozzá. És hirtelen csak annyit bírtam kinyögni - pedig előtte végiggondoltam mit is mondanék neki - hogy "ne hagyd magad. Használd ki hogy nagyobb vagy náluk és többé nem fognak bántani!"

Hálásan elmosolyodott, de a szemében még mindig meglepetés ült,. "köszönöm" - mondta bátortalanul én pedig továbbsiettem, mert nem értette volna miért fakadok sírva.

Pedig legszívesebben leültem volna mellé, átkaroltam volna a vállát és elmeséltem volna neki, hogy nem olyan rémes a világ és később jobb lesz, és mindig is olyan különleges marad egész életében, mint amilyen már most is...

 Aztán mégsem láttam a filmet, majd egyszercsak megvettem a könyvet. Elolvastam és tulajdonképpen semmit nem értettem belőle. Összeragadtak a történetek, mint mikor spagettiszósz kerül a lapok közé és bármilyen óvatosan is szeded szét a következő olvasásnál nem lehet sértetlenül elválasztani őket. Csapongtam össze-vissza, rengeteg gondolat született bennem, aztán felkerült a polcra és nagyon-nagyon sokáig nem is nyúltam hozzá. Ez azért fura, mert sajnos még nem rendelkezem elég könyvvel, ezért újra és újra olvasom a meglévőket, vagyis mindegyiket legalább háromszor már.. ez a könyv viszont csak porosodott és két okból nem dobtam ki, az  első, hogy könyvet sosem dobunk a szemétre, mert értékeljük mások belefektetett munkáját (ezért bár nagyon szégyenlem hogy megvan, de még a Való Világ lakóinak történetét sem hajítottam tűzre -ajándékba kaptam egy pasitól karácsonyra, aki úgy látszik ennyire ismert), második ok hogy később láttam a filmet, ami meghatott és elvarázsolt és úgy éreztem ebben az esetben a film sokkal jobban sikerült, talán érthetőbb, világosabb, mint a könyv. 

Aztán mivel mostanában úgyis elég furán élem napjaimat, egy váratlan mozdulattal újra kinyitottam. Az első oldalaktól kezdve nem értettem mit nem értettem benne múltkor. Teljesen világos lett a történetkövetés, és a végén már alig vártam a katarzist, amikor kiderül hogy Richard anyja Mrs Brown. Alig tudtam letenni és többször ütköztem emberekkel és álltam percekig egy ajtó előtt vagy egy bevásárlóközpontban csak hogy a fejezet végére érjek. 

Végül megértettem, anno miért nem értettem. Mert akkor boldog voltam. A történet, mindhárom nő története, iszonyúan depressziós és az ember csak ebben az üresjárat állapotban, amikor minden lefelé húzza, amikor a fehér és a fekete is csak szürkének látszik, amikor reggelente másfél órát könyörög magának hogy kikelhessen az ágyból, és a kötelesség sem számít, akkor tudja megérteni, mit érezhettek ezek a nők egész életükben. A könyvtáros Mrs Brown, akit a szerepüket tökéletesen játszó férje és fia késztetett folyamatos lelkifurdalásra, addig míg végül megszökött előlük, a leszbikus Mrs Dalloway, akit egész életében gyötört a tudat, mi lett volna ha nem a nőt választja, hanem a férfit, és végül Virginia Woolf, az írónő, aki csak akkor tudott jót írni, ha előtte átadta magát az őrületnek. Mind a három megérintett, és elárulom, odáig süllyedtem, hogy aznap mikor befejeztem a könyvet egész nap meg akartam halni. Úgy járkáltam a világban, mintha nem tartoznék oda, végeztem a kötelességemet, mintha az utolsó lenne, amikor már semmi nem számít, hiszen nincs már holnap. 

De - sajnos - még mindig nem vagyok öngyilkos alkat. Az hogy ábrándozom róla nem tesz képessé arra hogy megtegyem. Ahhoz túlságosan szeretem az életet bármilyen selejtes is. Viszont a mondatokból erőt merítettem. Sokszor van az, hogy az emberek rámcsodálkoznak hogy írónak tartom magam, pedig még nem jelent meg egyetlen könyvem sem. És néha én is kételkedem magamban, amikor visszaolvasok egy-egy történetet és papírra vetve csak silány másolata annak, ami a fejemben van. Amikor nem tudok megíri egy jelenetet, mert egyszerűen nem hajlandó elvágni a köldökzsinórt és szavakká születni kósza gondolatok helyett. De aztán, amikor arról olvasok, hogy az írók miket gondolnak, hogyan éreznek írás közben, mindig megkönnyebbülök. Mert én is ezt érzem, néha azt, hogy valaki más fogja helyettem a tollat, néha azt, hogy külvilág csak egy álca és a történet a valóság, ami a fejemben kel épp életre, és tudom, hogy el fog jönni a nap, amikor végre elém tesznek egy barna papírba csomagolt postai küldeményt, és amikor remegő kézzel feltépem a saját könyvem első kiadása lesz benne. 

 Rá kellett jönnöm, az a sorsom, hogy egyedül csináljam végig az életet. Úgy értem, ha szembejön a segítség természetesen elfogadom, hisz mégiscsak nőből vagyok és néha még én is szeretek másokra támaszkodni, de nem fogom ezentúl várni a sült galambot. Eddig akárhogyis volt, hittem abban, hogy a férfiak, ismerősök, barátok kötelessége segíteni nekem, függetlenül attól én hogyan viszonyulok hozzájuk. Rájöttem, hogy ez semmi más, mint színtiszta önzés. Ambivalensen én vagyok egyben a legönzőbb és legönzetlenebb ember a földön. :d

Szóval, miután kedvenc legjobb barátommal beszívva és berúgva ültem az esztergomi pincéjében rájöttem, ideje befejeznem az utóbbi hónapok agonizálását. Én rosszkislánynak születtem és így is kell élnem az életemet, megállíthatatlanul. Ezért, bár a bennem dúló érzelmek mit sem változtak, leszámoltam a romantikus elveszett szerelem szindrómával.  Nagyon szép, nagyon éteri és még a fogyókúrának is jót tesz, de mégis, ez nem én vagyok és ha nagyon akarom, akkor elérem hogy nem gondolok rá, nem beszélek róla és nem úgy megyek végig a városon, hogy minden rá emlékeztet. :D Viszont, mivel mindig is azt mondta nekem, hogy ti nők olyan bosszúálllóak vagytok, hát kitaláltam az én személyes, bár igazából senkit nem bántó visszavágásomat. Megírom a történetünket, eladom egy kiadónak akik majd bestsellert csinálnak belőle. Mert bármilyen korban is éljünk, szex és szerelemmel még mindig minden eladható. 

Aztán azt is eldöntöttem, hogy többet nem fogom hülyén érezni magam választott szakmám miatt. Arra születtem, hogy örömlány legyek, mert a férfiak kielégítéséhez értek legjobban. Ezért visszatérek a szexiparba és nem adom fel, megpróbálok olyan tökéletes kéjszitter lenni, amennyire csak lehetséges. Aki emiatt eltávolodik tőlem, vagy megbélyegez, az saját magára vessen, engem többé nem hat meg. :D Ha nem lenne rá igény évezredek óta, akkor sosem válhatott volna ilyen elfogadottá és kifinomulttá. :D

Végül pedig újra olyan rossz leszek, amilyen egy igazi hedonistának lennie kell. Semmit nem tagadok meg magamtól, amit megkívánok, és arra fogok törekedni, hogy megteremthessem az ehhez szükséges anyagi körülményeket.

Mert így akarok élni és végre senki nem gátolhat meg benne. Se a szerelem, se a barátság, se semmilyen álszent érzelem mögé bújva. 

 Nagymamám nagyon szereti nagypapámat. Ennek a mondatnak így kimondva talán nincs olyan nagy jelentősége, de ahogy néztem őket, 53 év házasság után abba beleszorult a szívem, tudván, hogy nekem sosem lesz ilyenem.

Papa sajnos kórházba került, mert az agyérelmeszesedéstől agresszív gondolatai támadtak és mama nem mert egyedül maradni vele a lakásban. Ma voltam bent először én is. Abban a pillanatban, ahogy az ajtón beléptünk a mama számára senki más nem létezett. Bármilyen állapotban is volt a papa, gyengéden szájoncsókolta, simogatta a haját, fogta a kezét, és mindenre odafigyelt. Vittünk be egy kis ennivalót, etette kézzel, itatta, megkerestette a papucsát olyan gondoskodással vette körül, amiből sugárzott az elfogadás és hiányzott a szégyenérzet. 

Akkor elgondolkoztam ezen, hogy a mai világban, mikor a szeretet instant vajon tényleg csak a környezet és a változó társadalmi elvárások miatt lettünk ennyire ridegek egymáshoz? Biztosan nekik is voltak nehézségeik 53 év alatt de mégsem adták fel, úgy gondolták egymással kell leélniük az életüket. Vajon miért van manapság az, hogy már nem így gondolkodnak az emberek? Miért fut  zátonyra olyan sok kapcsolat az első kisebb buktatónál? Mert nem beszélgetünk eleget? mert nem vagyunk őszinték egymáshoz? Vagy egyszerüen csak követjük a trendet és az érvényesülés érdekében mindent feláldozunk, szerelmet, barátságot? Vagy csak már nem hiszünk az eleve elrendelésben?

A fura dolog, hogy én tulajdonképp el tudom képzelni ezt magamnak. Mégha nem sok esélyem is van rá. Azt hiszem akkor voltam életemben a legboldogabb, amikor életem méze mellett semmi más dolgom nem volt, mint róla gondoskodni, odafigyelni rá és lesni minden kívánságát. Sokan feministának gondolnak, szinglinek, csak mert szeretek egyedül lenni vagy mert nem alkuszom meg azért mert divat, de a szívem legmélyén én egy régimódi lány vagyok, aki arra vágyik, hogy egyszerű életet éljen, szeretetben, barátságban, elfogadásban. És azt hiszem ez is egyik oka, hogy az elmúlt hónapokban ennyire szenvedtem, és nem tudok túllépni a szakításon. Mert tőle kaptam meg eddig legőszintébben és legelfogadóbban azt a szeretetet ami egy 53 éves házasságnak az alapja lehet. 

 A nagy sikerre való tekintettel úgy döntöttem, jövőre sem tartok karácsonyt. Sokkal jobban éreztem magam így, hogy napokig ki se dugtam az orromat, csak ültem -- izé feküdtem -- a gép előtt, chateltem, olvastam, marathont rendeztem a kedvenc sorozatomból, játszottam egy csomó tök jó játékot. 

Nem volt semmi kötelező program - hacsak a kutyasétáltatást nem vesszük annak - nem kellett főznöm, idegeskednem az ajándékok miatt, utazgatnom, pénzt költenem, várnom és elvárnom semmit sem. 

Tökéletes volt. Azt mondanám már majdnem boldognak éreztem magam, de ettől még nagyon messze vagyok. Igazán azt nem értettem, hogy a pszichológusom miért akadt ki, mikor elmondtam neki hogy tervezem tölteni az ünnepeket. Nem vagyok egy öngyilkos hajlam, különben már rég megtettem volna, szóval azt hiszem, ha ezt leszámítjuk, akkor tök jó dolog néha egy kicsit itthon lenni, egyedül, amikor még a világ is elcsendesedik. 

Direkt lehúztam a rolókat, így nem is igazán érzékelem, hogy nappal van, vagy éjszaka, akkor kelek, eszek, fekszem amikor csak jólesik. Azt hiszem, ha nem kellene dolgoznom, hogy a lakásomat fenntartsam, akkor nyugalomban, békében leélném az életem így. 

Nem szeretek emberek között lenni, nem is szeretem túlságosan a kétlábúakat, és nem is élvezem mindazokat a dolgokat, amit az emberek úgy emlegetnek társadalmi elvárások. Ha jött volna a jótündér és megkérdezi, mi az egyetlen dolog amire vágynék, azt mondanám, legyen minden hónapban annyi pénzem hogy ne kelljen aggódnom a lakásom és a kölkök fenntartása miatt és akkor valóra válna egyik legmerészebb álmom, én lennék az újlipótvárosi remete. :D

A lelkem ugyanúgy fáj, ahogy az elmúlt hónapok során mindig, de rá kellett jönnöm, hogy nekem tényleg egyedül kell élnem. Eldöntöttem, hogy soha többet nem engedek közel magamhoz senkit. Barátaim lehetnek, mert nekik nélkülem is megvan a maguk élete, de nem akarok mégegyszer közösködni senkivel. 

Mert ez így jó nekem. Talán baromi önzőnek tűnök, de mindenki a saját életének kovácsa. 

 Érdekes felfedezést tettem a napokban. Ugye minden egészséges életmód magazin, műsor, sőt még a "sztárok" is azt hangoztatják, hogy hidratálás, hidratálás hidratálás. Vagyis naponta fogyasszunk legalább két-3 liter folyadékot mert az milyen jó nekünk. 

Nos, nálam megint az ellenkezője bizonyult szerencsésebb választásnak. Mióta visszaszorítottam kb napi fél literre amit megiszom, az előző 2-2.5 liter helyett sokkal jobban érzem magam. Nem nehezedem el, könnyebben mozgok, gyorsabban változik a súlyom és ami a legfontosabb, megszűnt a hasmarsom. Az, amivel kb két éve küzdök és semmi gyógymód, semmilyen életmód változás nem segített rajt, az mos szinte magától megoldódott. 

Akkor figyeltem fel az ok, okozati összefüggésre, amikor egyik hétfőn - mert csak ezen a napon van pénzem enni - megkívántam a hamburgert. Bementem az Burger Kingbe és elszaladt velem a ló. Megrendeltem - mert akciós volt - két szendvicset két pohár üdítővel, meg sült krumplival. Azon nyomban, kb 20 perc alatt be is faltam az egészet és kb egy fél óráig elégedettnek is éreztem magam, de aztán jöttek az ismerős  görcsök és pillanatok alatt szégyenletesen teleraktam a gatyámat. Nagyon ciki volt, mert épp mentem volna tovább dolgozni.

Aztán legközelebb KFC csirkével ettem tele magam, sőt ,azt hiszem, aznap egész nap ettem, azzal a különbséggel, hogy összesen kb fél liter üdítőt ittam meg mellé egész nap. És semmi nem történt. Végig azon aggódtam, hol fog elkapni a hasmars, de teljesen rendben voltak a beleim. 

Szóval, azt gondolom, hogy ez is annyira egyéni dolog, hogy nem lehet mindenkire ráhúzni azt a kaptafát, amit a többség birka módjára követ. Van akinek jót tesz ha teleissza magát, van akit viszont csak hátráltat. 

 Hogy  a fenébe tud még mindig ennyire fájni? Mikor jön el végre egy olyan pont, amikor bármi is történik velem, arra tudok koncentrálni, nem pedig a tudatalattimban vinnyogó hangra, aki szűkölve sír utána?

Moziban voltam ma. Megnéztem az újholdat (nem mintha itthon nem láttam volna már kb 5x.) Nem voltam egyedül. Van egy srác... pontosabban egy 21 éves kölök. Már nem is emlékszem, honnan került az MSN listámra, de kb két hónapja beszélgetünk. És még akkor megígérte, hogy elvisz engem az Újholdra. És most megint azt fogjátok mondani, hogy szánalmasan romantikus vagyok, de kb. olyan nekem, mint Jacob Bellának a második részben. Valahogy, amikor beszélgetek vele kendőzetlenül, szemérmetlenül tudok őszinte lenni. Először csak azért csináltam, mert provokálni akartam, hogy szálljon le rólam, vártam a pillanatot, amikor túl sok lesz neki ez az egész, de végül én lepődtem meg, ugyanis a legelképesztőbb dolgaimra is egészen jól reagált. Nyugodtan, mintha nem számítana. És ezektől a mindennapos beszélgetésektől  kezdtem hónapok óta először egy kicsit jobban érezni magam. 

Sőt, ma még arra is rá tudott venni az érzés, hogy találkozom vele, hogy újra nőként kezdjek viselkedni. Hajat mostam és még szempillafesték is volt rajtam. A legjobban attól féltem, amitől Bella is mindig aggódik, hogy ő majd többet fog akarni, mint amit én képes vagyok adni. Mert bárhogy is mosolygok, mégha kedves is vagyok, belül nem érzek semmit a fájdalmon kívül. 

Aztán, ahogy találkoztunk, mintha mindig is ismertem volna. Teljes természetességgel történtek a dolgok, nem voltam zavarban, ő pedig mintha tényleg csak az együtt töltött időt élvezte volna, akárcsak Jacob a filmben. Hazakísért és még smst is írt utána és soha egyetlen egyszer sem  próbálkozott, hozzám sem ért, mintha érezte volna, hogy ettől hülyén érezném magam. Csak puszit adtunk egymásnak, ez még számomra is belefért. 

Miután elment egészen jól éreztem magam, addig a pillanatig, míg a lakásba nem értem. Akkor szinte azonnal letaglózott a fájdalom. Azt akartam, hogy, bármilyen képtelenség is, felhívhassam és elmesélhessem neki, megoszthassam az örömömet, ahogy mindig is tettem az elmúlt négy évben. Azt akartam, hogy féltékeny legyen, ahogy mindig, amikor valaki másról beszéltem előtte, látni akartam a mosolyát, amikor rájön, nincs min aggódnia, és nevetni akartam azon, ahogy megígéri, legközelebb eljön inkább ő velem. Sírni akarok végre, hogy elsirathassam, de nem megy. Sírni azon szoktak, aminek vége van. És bár most, bárki kérdezi is, mind a ketten azt mondanánk ebből már sosem lesz semmi, mégis, a tudatalattim, a nyolcadik érzékem azt mondja, van még folytatás. Egyszer, valamikor... csak várjak türelemmel. 

jó lenne végre újra felhőtlenül örülni... de a helyzet itt most nem olyan. szívszaggató fájdalommal jár legapróbb kísérletem is a boldogságra.

 Az igazság az, hogy sosem kötődtem a családomhoz valami nagyon, de valaki mindig is hiányzott. Apai nagyanyám nagyon sokat jelentett nekem és a mai napig nehezen fogadom el, hogy meghalt, pedig már elég régen történt.

Minden alkalommal, amikor valaki családról kérdez, egy dolog jut eszembe, bárcsak lenne egy nagymamám. Aki régi történeteket mesél, aki elnéző velem ha butaságot csinálok, aki ráncos kezével megölel, aki úgy tanít, hogy közben nem érzem annak.

Néha megfordult bennem a gondolat, hogy keresek magamnak valakit, aki  a nagymamám lehetne, de azt hiszem, ebben a kérdésben túlságosan félénk voltam. Végül a Sors megint megvalósította egyik legmerészebb álmomat is. :D

Az egyik házban voltam épp leolvasni, és gyakran előfordul velem, hogy elbeszélgetek az idősebb lakókkal. Mindig is vonzottak az idős emberek, sokkal több kedvelnivalót találtam bennnük, és ők nem rohannak úgy, mint a fiatalabbak. Szóval, most is az egyik néni kérdezett tőlem ezt-azt és aztán megkért, hogy menjek be hozzájuk és üljek le egy kicsit, mert meg akarna beszélni velem valamit. Elmesélte, hogy nincs gyerekük, nincs rokonságuk, ezért szükségük van valakire, aki öreg napjaikban segití őt és a férjét. Mindig is vágytam vmi ilyesmire, és nagyon megörültem a dolognak, bár megmondom elsőre, hogy rettentő furának tűnt, bármennyit is álmodoztam a pillanatról.

Hagytam is pár napig üllepedni magamban a dolgot, aztán ma délután felhívtam őket, hogy felmennék látogatóba. Nagyon kedvesen fogadtak és sokat beszélgettünk, és bár csak most találkoztunk másodszor, de úgy éreztem, mintha már rég ismerném őket. Tetszett a mami szókimondása és nyíltsága, és nem sok kedvem volt eljönni onnan. 

Fura dolog ez, de talán nem véletlen. Most, amikor minden kapcsolatomat felégettem, és egyre inkább bezárkózom, mert egyszerűen nem tudom feldolgozni, hogy elveszítettem azt, akit mindennél jobban szeretek és aki mellett le akartam élni az életemet, hirtelen kapok egy kis segítséget a Sorstól, valami újat, valami mást, valami visszautasíthatatlant. Remélem segít és nem fogom olyan nyomorultul érezni magam.

 Hónapokkal ezelőtt azt írtam nektek, nem fogok többet fogyókúrázni, mert aki szeretni akar, az szeressen 100 kilósan is. Nos, tartottam is magam ehhez, ugyanis azóta sem diétázom, nem eszem semmiféle segédanyagot, vagy táplálékkiegészítőt. 

Sőt, gyakran iszom kólát, eszem hamburgert, vagy pizzát vagy finom olasz tésztákat. Ennek ellenére, a szakítás óta eltelt négy hónapban 15 kilótól sikerült megszabadulnom, ami azt jelenti, hogy újra 100 kiló alatt lehetek, amire az elmúlt 3-4 évben nem nagyon volt példa. 

Persze, vannak könnyítő körülmények, amik segítenek ebben. Az egyik az új munkám, ami azzal jár, hogy rengeteget kell mennem és sajnos elég sokat lépcsőznöm is, mert hazánkban csak 4 emelettől felfelé kötelező a lift. Szóval, el kell ismernem, a mozgalmasabb életmód azért segít.

Aztán, az, hogy elkerültem az étteremből pozitívan befolyásolta az étvágyamat. Ugyanis mióta nincs előttem folyamatosan kaja, és nincs bennem az érzés, hogy na még ezt a falatot muszáj megennem, azóta teljesen normál tartományba szorult vissza az étvágyam, sőt előfordul néha az is, hogy napokig nincs étvágyam. Jó, ennek köze van az érzelmi megrendüléshez is, hiszen amikor az ember agonizál, akkor nem nagyon van kedve enni, de azért nem ez a fő szempont.

Végül pedig, mivel kikerültem az érzelmi hullámvasútból, mérséklődött az evéskényszerem. Gyerekkorom óta az egyetlen boldogságforrás számomra az evés és a főzés volt, és bármi, akár öröm, akár bánat ért az első gondolatom mindig az volt, hogy fú erre enni kell vmi finomat. És az utóbbi négy év érzelmi hullámzásai nem segítettek ezen. Most viszont, amikor kiegyensúlyozottan boldogtalan vagyok már tudok uralkodni a késztetésen. 

Szóval, mindazoknak akik legalább olyan reménytelenül küzdenek, mint én küzdöttem nagyon- nagyon-nagyon sokáig, csak azt tudom ajánlani, zárják ki a külvilágot, ne törődjenek azzal, mit gondolnak mások, mert ha nem úgy kelnek minden nap, hogy de jó lenne vékonyabbnak lenni, és nincs bűntudatuk mikor megkívánnak egy hamburgert akkor sokkal hamarabb elérhetik az alkatukhoz mért normális súlyt. És nem a testtömegindex szerinti súlyra gondoltam. Hanem egy olyanra, ami az ember egyéniségéhez, életstílusához, habitusához, önbizalmához legjobban passzol. Én pl sosem akartam ropivékony lenni, még akkor sem mikor az összes ruhát XS méretben gyártották, mert tudom, hogy az én mediterrán szenvedélyemhez, reneszánsz életfelfogásomhoz sokkal jobban illik a kerek popsi, és  pici pocak. És mióta nem foglalkozom a témával, azóta szinte észrevételnül alakulok, a magam természetes módján.

 Az úgy történt, hogy mostanában amúgy sem vagyok jó formában, ezért mindenféle henye vírusok sokkal könnyebben tudnak leteperni, mint régebben. Amúgy is zaklatott lelkiállapotom miatt enni sem tudok rendesen, ezért tegnap, épp mikor elindultam dolgozni, kissé rosszullettem. Kb. fél órát ültem a hidegben a padon, a Tahi utcánál, mire eszembe jutott, hogy talán segítséget kellene hívni. Felhívtam a mentőket és azt mondták, küldenek valakit. Bár akkor már elég ramatyul voltam, próbáltam pontosan elmondani, hol vagyok, hogy a ház előtt van egy park, ott ülök egy padon. Húsz perc újabb fagyoskodás és féleszmélet után megérkezett az autó, tök sötétben, mindenféle lámpa nélkül és amikor felnéztem már csak azt láttam, hogy elhalad az úton, meg sem áll és eltűnik a következő kanyarban. Nem akarom a mentősöket bántani, hiszen tudom, hogy munkájuk legnagyobb részét az tölti ki, hogy idült alkoholistákat és részegeket szednek össze az utcáról és szállítanak a toxikológiára. Biztosan nem nagy öröm és már eleve minden hívást kétkedéssel fogadnak. De azért elég kellemetlenül érintett, hogy meg sem álltak, megnézni tényleg ott vagyok-e ahol mondtam. 

Ezek után újra felhívtam a központot és próbáltam elmagyarázni a szitut, pedig akkor már tényleg ramatyul éreztem magam, és miközben várakozásra tettek lemerült a telefonom, végleg megadta magát. Újabb tíz perc következett a fagyban, mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy a parkból felvánszorogtam az út szélére és megállítottam egy járókelőt, hogy hívja fel nekem a mentősöket és mondja meg, hogy lemerült a telefonom. 

Ami ez után következett, az egyszerűen hihetetlen volt a számomra, szerencsétlen embert hol félretették, hol rányomták a telefont és totál ideges lett, aztán otthagyott. Visszamásztam az útpadkára és üldögéltem, azon gondolkodva, mi a fenét csináljak. 

Aztán szerencsére volt annyi jóérzés az emberben, hogy visszajött és újra felhívta a mentősöket, akik közölték, hogy már voltak kint és nem találtak ott engem. Hiába bizonygatta, hogy itt áll mellettem és láthatóan nem vagyok jól, közölték vele, hogy nincs elég autó, majd küldenek valakit. 

Újabb 45 perc telt el az útpadkán üldögélve, lassan már semmit sem éreztem, csak kapkodtam a levegőt és vártam a csodát. Aztán nagy nehezen megérkeztek, és végre úton voltam a kórházba. 

Nem mondhatom, hogy nem tették a dolgukat, csak épp azt felejtették el, hogy aki az ágyon fekszik, az egy ember, nem pedig egy megoldandó probléma. Biztosan mindent megtettek, amit ilyenkor szokás, csak engem felejtettek el tájékoztatni. Órákat feküdtem az ágyban, csak annyi időre néztek rám, hogy infúziót adjanak, de hogy mi bajom, vagy meddig kell maradnom, az elmaradt. Ráadásul mikor elmondtam hogy lemerültem és tudnék-e telefonálni, mert senki nem tudja hogy itt vagyok, akkor közölték hogy a saját telefonomról telefonáljak ők ebben nem tudnak segíteni.

Én megértem, hogy alul vannak fizetve, megértem hogy sok az idióta, de akkor sem kellemes dolog, mikor az ember ennyire kiszolgáltatva érzi magát és az ott dolgozók csak erősítik benne az érzést. Úgyhogy másnap délelőtt amilyen hamar csak lehetett inkább hazajöttem, hiszen ágyban agonizálni itthon is tudok és itt legalább ismerős környezetben tehetem. 

Tényleg nem azért írtam ezt az egészet, hogy támadjam őket, mert megértem hogy néha besokallnak, egyszerűen csak annyira felzaklatott a bánásmód, hogy még én éreztem kellemetlenül magam, hogy rosszul mertem lenni.

 Hiányzol. Néha magam sem fogom fel mennyire. Hiányzik az érzés, amikor minden reggel rám mosolyogtál és ez száműzte belőlem a borús gondolatokat. Mindig úgy éreztem, semmi rossz nem történhet velem amíg mosolyod a bűvkörében tart. Hiányzik, hogy megfoghassam a kezed. Mint amikor a kocsiban ültünk és én kezedre simítottam a magamét, ujjbegyemmel cirógattam a kézfejedet, elgyönyörködtem ezredszer is tökéletes formájú, rövid, szabályos körmeidben, újra és újra megfogalmazva, neked van a legtökéletesebb, legszexisebb, legszebb férfikezed a világon. Amint ennek hangot adtam, te elvigyorodtál és még most is tisztán fel tudom idézni a hangsúlyt, ahogy gunyorosan megjegyezted "el tudom képzelni!". Hiányzik az ölelésed, amikor, nagy ritkán, megengedted magadnak, hogy kimutasd gyengeségedet és magadhoz húztál, én pedig bármilyen dühös is voltam, amint "drágaságom"-nak szólítottál minden méreg elpárolgott belőlem, gyerekként a karjaidba bújtam és azonnal biztonságban éreztem magam. Mintha egy külön világba érkeztem volna meg, ahol vigyáznak rám és nem kell félnem semmitől. Hiányzik a humorérzéked, ami attól tett nagy emberré, hogy önmagadon is képes voltál jóízűen, szívből nevetni, hogy értékelted gunyoros megjegyzéseimet és mégsem vetted őket túl komolyan. Hiányzonak a beszélgetéseink, hogy mindent megoszthattam veled és képes voltál a legapróbb történeteknek is örülni, ha azok engem boldoggá tettek. Még egyetlen férfit sem ismertem, aki tudta volna, milyen ruhák lógnak a szekrényemben és aki annyira odafigyelt volna arra, hogy megdícsérjen, ha jól nézek ki és megdorgáljon, ha nem. Nem csak a szerelmem, de a barátom, apám is voltál egy személyben. Semmi nem kerülte el a figyelmedet és mindig odafigyeltél rám, ahogy még senki azelőtt. Végül hiányzik a csodaszép csokiszemed, amiről a becenevedet kaptad, mert minden alkalommal, amikor belenéztem, úgy éreztem, beborítanak finom, forró, olvadt csokoládéval és órákig voltam képes a mélyét kutatni. Az apró nevetőráncokat, ahogy kivilágosodott, amikor felnevettél, ahogy a pupillád kitágult, amikor meglepődtél valamin. Kitörölhetetlenül a lelkembe égett.

Minden egyes alkalommal, amikor meglátlak, vagy akár csak a kocsidat látom mindig egy újabb szöget verek szívem tátongó sebébe, pedig mindig azt képzelem, a fájdalom már nem lehet mélyebb, az érzéketlenségem a külvilág iránt már teljesen eltompított. Sokszor csak egy hajszál fog vissza, hogy ne szaladjak oda hozzád és könyörögjek, fogadj vissza, hadd legyek újra a közeledben, láthassalak, érezhesselek, hallhassalak és tanulhassak tőled.  Sajnálom, hogy szeretlek, mert tudom, hogy ez a szerelem téged nem tesz boldoggá. Jól mondtad, mégha nem is mondtad komolyan, nélküled semmi sem vagyok. Mert akkor voltam a legboldogabb a világon, amikor a tied lehettem.

Tudom, hogy én hoztam meg a döntést, te csak rábólintottál, mégis tudom, hogy jót tettem veled. Megnyugodtál, megszabadultál tőlem, a nyűgtől, a múltunktól, a kötelességtudattól. Ezért nem bánom, hogy távol kell lennem tőled. Mert ha igazán, szívből szeretek valakit, akkor az a fontos, hogy boldog legyen, nem az, hogy mindenáron velem. És én semmit nem szeretnék jobban, mint téged nyugodtnak, boldognak, elégedettnek látni...

 Meglátogatott ma az egyik szeretőm. A pasi elég perverz, de mindannyiszor elégedetten kelek fel mellőle, mert énem egy olyan részével foglalkozik, amit kevesen mernek. Semmi közünk egymáshoz, csak hetente egyszer találkozunk, ő leteszi a megfelelő összeget az asztalra én pedig tudásom legjavát nyújtom neki. Ehhez hozzátartozik, hogy a két menet közötti időt is el kell ütni valamivel. Általában tényleg úgy tesz, mintha érdekelné a dolog, és meglepően emlékszik is régi beszélgetéseinkre, olyasmikre, amiről nekem fogalmam sincs, hogy megosztottam-e vele v sem.

Szóval ma is hanyatt feküdt az ágyon, kérdezgetett és miközben simogattam és busásan szőrös mellkasát csókolgattam elmeséltem neki mi történt velem mostanság. Közöltem vele, hogy komoly dolgokon vagyok túl és mostanában nem nagyon kívánom a férfitásaságot, inkább úgy érzem, csajoznom kell. (Ez mindig is váltakozott az életemben, hol egyik, hol másik erősödött fel.) Erre tette fel a kérdést, ami később elgondolkodtatott, ha nem kívánom a férfiakat, hogy tudtam őt az elmúlt percekben ilyen gyönyörteli orális kényeztetésben részesíteni. Önkéntelenül jött a mondat, a kényeztetést a számmal csinálom, a nőre vágyakozást a szívemmel. A kettőnek semmi köze egymáshoz. 

Azt hiszem, a csalódás, amit mostanában éltem át, mélyebb nyomot hagyott bennem, mint gondoltam. Nem volt szándékomban, nem döntöttem így, hogy nem kellenek férfiak, sőt, tulajdonképp nők sem nagyon. Egyszerűen szexuális vegetatív lettem. Ami csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor kénytelen vagyok az ágyban hozni a formámat. Ami meglepően nem esik nehezemre az érzéketlenségem ellenére. 

A másik, ami ugyanerre a következtetésre juttatott, hogy ma megint olvastam az Alkonyat második részét, ami akkor került a kezembe először, pont, mikor szakításban voltam. Totál bele tudtam képzelni magam Bella helyzetébe és most, hogy újraolvastam, megint előtörtek a pár hónappal ezelőtti érzések. Azt hittem, mivel mindig is ilyen voltam, hogy tök könnyen túlteszem majd magam azon, hogy vége, hiszen az én döntésem volt és így akartam. DE úgy látszik csak egyhelyben toporogtam azóta is és érzelmi zombi lett belőlem. Kívülről működöm, mosolygok, néha nevetek, ha a kölkökre nézek ellágyulok, de ennél semmi több. 

A testemet bárki megérintheti, de a lelkemet senki, talán soha többé. Azt hiszem, ezt az utolsót annyira megszenvedtem, hogy soha többet nem akarok érezni semmi hasonlót, ezért nem is engedem hogy bárki próbálkozzon nálam. Életemben három igazi szerelem volt, szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezt megéltem, mindegyik másért volt jó, és mind a hármat szeretem még mindig, de fokozatosan egyre nagyobb fájdalmat okoztak és  ezért úgy döntöttem elég volt. Mostantól csak olyan kapcsolatokkal foglalkozom ami probléma és érzelem mentes.

  Kinyitom a könyvet, még ropognak a lapjai, gerincében nincs egyetlen törés sem. Belelapozok, keresem az első oldalt és még nem tudom mi vár rám... 

Aztán az első szavak, mondatok, bekezdések egyszercsak magukkal ragadnak. Még kívülálló vagyok, még csak olvasok, szemem előtt néha összefutnak a sorok miközben elindulok. Aztán valahol a tizedik oldal tájékán egyszercsak belehuppanok a történetbe. Mint Bellával egyidős lány én is az iskolába készülök aznap. Figyelem, ahogy piros furgonjával megérkezik, egy padon ülök, egy terebélyes, jóillatú fa alatt és a szemerkélő eső ellen felhajtom széldzsekim gallérját. Látom, ahogy tanácstalanul körbenéz, ahogy Erik odalép hozzá, aztán csöngetnek és én is elindulok befelé....

... alig tudok átmenni a zebrán, majdnem elüt egy autó az utolsó pillanatban felnézek, mintha a tengerből dugnám ki  a fejem, de a robotpilóta elég jól műkődik, ezért visszacsobbanok a történetbe.

Ott vagyok, amikor először néz rá Edward a biológia teremben, a szél felkavarja Bella haját és érzem a veszélyt, de még nem tudom honnan jön. Összekeverednek bennem a könyv és a film jelenetei amikor bevallja... tudom ki vagy...

A villamoson nem látok, nem hallok és elfelejtek leszállni. Három megállóval később vmi megfoghatatlan 28dik érzék miatt felnézek és halkan káromkodom. Még mindig fogvatart a történet, Bella és Edward arca kimerevedik szemem mögött és átadja a helyét a külvilágnak. Leszállok, átsétálok a másik megállóba és mivel nem látom jönni a villamost újra a történetbe merülök.

A kis réten, Edward titkos helyén fekszenek és én egy fa mögül figyelem, ahogy ismerkednek egymással. 

Lassan, mozdulatról mozdulatra közelednek és szemükben már lángol az égigérő szerelem. Edward egy vadállat visszafojtott energiájával néz Bellára, minden mozdulata tízszeresen, százszorosan meggondolt, óvatosságra késztetik az érzések, amik inkább emberiek. Bella nem tudja meddig mehet el, és bár óvatos, félelemnek szikráját sem érzi magában, csak a merő kíváncsiságot, hogy minél többet megtudjon a fiúról, aki fogva tartja testét és lelkét. ...

... megint megérkezem, ezúttal nem tévesztem el a megállót, a bennem lévő robotot programoztam  hogy figyeljen helyettem, tudván, csak hármat kell mennem. Lefelé lökdösnek az utasok, de én továbbra is a könyvre próbálok figyelni, már nem enged a történet, belevesztem egészen. Középiskolások között tolongok megint, a kirándulásra készülök miközben célom felé sétálok. Megint csak egy hajszál választ el, hogy ne  fejeljem le a villanyoszlopot de mintha kancsal lennék, egyik szemem a könyv sorait futja, míg másik a cipőm orrával párhuzamosan követ, nehogy az előbbi malőr megtörténjen. Amíg Mike, Eric, Jessica és Bella az ebédlőben ülnek és Edward épp az asztalához hívja a lányt én megérkezem. Dühös vagyok, mert nem akarom a jelenetet félbeszakítani, de muszáj bemennem és végeznem a dolgomat.

Kinyitom a táskámat, fájdalmas sóhajjal belevágom a könyvet, majd előveszem a mappát, a leolvasójegyzéket és a tollat. Még szerencse, hogy féllélekjelenlét is elég ehhez a melóhoz. Értelmesen beszélgetek az emberekkel, a számokat is pontosan olvasom le, sosem volt még tévesztés, miközben homlokom mögött a film pörög tovább. 

Mivel nem tudom hogy folytatódik a történet a saját folytatásommal szórakoztatom magam. Bella leül Edward mellé s megfogja a kezét. A fiú óvatosságra inti, de végül nem húzódik el, sokkal jobban vágyik az érintésére, szeretetére, megismerésére, mint a vérre, ami csak rövid idejű kényeztetést jelente aztán meg örök lelkiismeret furdalást. Ahogy a kérdést eldönti magában, máris könnyebb nem az isteni illatra koncentrálni, inkább a mozdulatokat, a mosolyát, hajának selymességét, gunyoros, érzékeny, őszinte szemét nézegeti, mintha örökre magába akarná vésni. Pedig ha elég jól csinálják sosem kell elengednie. Őt nem zavarja, ha a lánynak egyszercsak ráncai nőnek, haja kissé megfogyatkozik és őszbe merül, tudja, hogy ezek csak külsőségek de belül akkor is ezt a mérhetetlen vágyakozást, védelmezést, szeretetet érezni, amit legelőször. 

Bella látja a fiú fejében futó gondolatokat, egyre szorosabban fogja a kezét, ami bár márvány keménységű és hideg, mégis a legforróbb érzéseket váltja ki belőle. Nem is érti, miért pont neki, és miért épp ebbe a srácba kellett belezúgnia, de azt gondolja, valami karmikus kapcsolódás lehet, máshogy elképzelhetetlen. Végiggondolja az esélyeiket és arra jut, ő is vámpír akar lenni, mert máshogy nem tudja elképzelni az örökkön-örökkét. Most, amikor még mind a ketten fiatalok, most kell megtörténnie, később már úgy néznének ki, mint anya és fia, amitől megborzong és undor ül ki az arcára. 

Edward megszorítja a kezét és kérdőn néz rá... "oh persze, nem tud olvasni a gondolataimban, mindig elfelejtem". Azzal neki is elmeséli mire jutott és ahogy hallgatja a fiú mind komorabbá válik. Nem és nem hajlandó az áldozatra még akkor sem, ha az örök boldogság ígéretét hordja magában....

Már a 3dik emeleten járok, már csak 3x6 lakás és aztán újra útrakelek kezemben a könyvvel. Forró vágyként éget akárhányszor a hátamhoz ütődik a táskámban, már alig várom, hogy folytathassam. Végül leérek a földszintre, bedobálok mindent a zsákomba és a könyvért nyúlok. A buszmegállóhoz lépegetve már újra belemerülök a történetbe. Összehasonlítom, én mit képzeltem és az író hogyan fonta a történetet tovább és megnyugtat, hogy nem sokat tévedtem. 

Bella ablaka alatt állok és látom, ahogy az apjával beszél. Bemutatni készül neki Edwardot, hivatalosan is felfedve kapcsolatukat. Charlie morog, furának, kissé öregnek tartja a lányhoz a Cullen fiút, de hát ha egyszer Bella őt választotta, nem áll közéjük. Örül annak hogy a lány végre, hosszú évek után itt van vele és eszébe sem jutan olyasmit tenni amitől visszaszaladna az anyjához. Így aztán mosolyszerű grimaszt erőltet az arcára és férfias kézszorítással fogadja a belépő fiút. Valami furcsa van benne, de mégis olyan megnyugtató ránézni. Egy-két kínos mondat és már kívül is vannak.

Bella felteszi az idétlen baseball sapkát és elindulnak a vízmosás felé. Edward néha szeretetteljesen rámosolyog, amitől a lánynak gumiból lesznek a lábai..

... a végállomáson döbbenek rá, hogy megint le kellett volna szálnom, kb az út felénél. Dühösen vigyorogva hagyom magára Bellát és Edwardot, de a történet annyira a fejembe ivódott, hogy ők helyet kérve tovább szövik a történetet. Ott vagyok velük a dzsip hátuljában amikor megérkeznek és Esmével, Carlile-lal, Emettel, Rosalieval, Jasperrel és Alice-szel játszani kezdenek. Látom ahogy Bella áll, kissé tanácstalanul, de boldogan, miközben a utcán gyaloglok és észre sem veszem, hogy valaki jön szembe. Nincs utolsó pillanat, valszeg a robotpilótámat is magával ragadta a történet és tojik az ellenőzésre, frontálisan kapom a majd két méter magas pasit, és mosolyom annyira réveteg, hogy a férfi szó nélkül lép arrébb, hogy  utamra engedjen. Amíg a buszra várok beülök egy kávézóba, a könyvet egy pillanatra sem teszem le, a robot válaszolgat helyettem a mit ennék, mit innék, mennyit fizetek kérdésekre. Végül fél kézzel kihámozom a szendvicset a papírjából miközben Jasper és Emett az első mennydörgéssel végre elkezdi a játékot. Szerencsére szívószálat tettek a pohárba, így még kevéssé kell a részletekre figyelnem de így is baleset történik. Először kecsöp, majd majonézfoltok csöpögnek a szavak közé amikor Edward hirtelen felemeli a fejét és megérzi az idegenek jelenlétét. Alice ekkor már tudja, mi fog történni azonnal Bella köré csoportosulnak hogy megpróbálják eltakarni a vámpírok elől. Már majdnem sikerül megúszni mikor James megérzi Bella igéző illatát. Nem engedi a zsákmányt és ahogy megérzi Edward feszültségét abban a pillanatban kész a terve a fejében, aztán agya már csak egyetlen szót villog vészpirosan akarom akarom akarom...

Végre befejezem az evést, szalvétával letörlöm a nyomokat és felszállok a buszra. Memorizálom hogy hány megálló múlva kell leszállnom és újra a robotpilótámra bízom magam.

Már a sötétben rohanok mellettük, a dzsip kitör az útra és menekülőre fogja. Aztán látom ahogy Bella rátámad Edwardra és nem engedi hogy az apját feláldozzák saját biztonsága érdekében. Ezért én is visszafordulok velük és drukkolok, hogy előbb érjünk oda. Bella berohan a házba, veszekedést imitál Edwarddal és Charlie kétségbeesetten figyeli lányát, aki ugyanúgy, mint annak idején a felesége, menekülőre fogja, azt kiáltva neki, nem akar ittragadni ahogy az anyja tette anno. 

Végre megint kintvannak, felkapaszkodom a dzsip oldalára, az ismerős úton járunk és visszagondolok arra, amikor Bella először járt itt. Ugyanúgy izgultam én is, csodáltam a gyönyörűszép házat és amikor meghallottam Carlile történetét égett bennem a vágy hogy azonnal megtudjak mindent. Most sokkal komorabb a hangulat, mint akkor volt, mikor Alice rajtakapta a szerelmeseket Edward szobájában. Mindenki feszült, hiszen ugyanúgy kockáztatnak, mindannyian. 

Végre sikerül leszállnom, könyvvel a kezemben átsétálok a piroslámpán, a robotom megint elmerült a történetben, képtelen a külvilággal foglalkozni. Így aztán egy utolsó pillanatban fékező kocsi alá kerülök majdnem és megfogadom, reggel óta kb ezredszer, jobban fogok figyelni. Átszállok a másik buszra, ami sajnos televan, sehol egy ülőhely, de a történet annyira vonz, hogy automatikusan nyitom ki a könyvet. Nem kapaszkodom, mert egyik kezemmel a könyvet tartom, a másikkal lapozok. Ezért aztán dülöngélek, de szerencsére komolyabb atrocitások nélkül megúszom a 3 megállót és leszállhatok. Pár lépés már csak, amíg hazaérek és közben Edward épp Bella megmentésére készül.

Érzem a feszültséget, ahogy egy sarokban lapulok a balett-teremben és látom Jamest, amikor eltöri Bella lábát. 

Odafutnék, hogy segítsek, akár a halálom árán is, vagy csak legalább a meglepetés erejével késletessem egy kicsit a bekövetkezőket, de mozdulni sem tudok. Aztán szerencsére megérkezik Edward, a gonosz halott ő pedig élete - vagy halála - legnagyobb kísértésével néz szembe. Aztán eszébe jut az a délelőtt, mikor együtt ültek és ebédeltek az iskolában. Hallja Carlile hangját "találd meg az erőt magadban" és az emlékek segítenek abbahagyni. Pedig a vér mint a kokain, amit csak neki fejlesztettek ki, finomabb mint bármi, az örök boldogság ígéretét hordozza magában ahogy kortyol belőle. A méreg semmit nem csökkent finomságán, zamatán, illatán, de végül sikerül abbahagyni. 

Ahogy belépek az ajtón a kutyák rámugranak, örülnek hogy anya megérkezett. Fél kézzel, ímmel-ámmal megsimogatom őket, aztán ruháimat ledobálva a kádba fekszem. Ömlik rám a forró víz, közben kezem már a könyv után nyúl. Az utolsó oldalak következnek, Bella és Edward táncolnak a bálon, mellettük Jasper kering Alice és Rosalie, amikor Jacob megérkezik. Mondanivalója van Bella számára és én közelebb araszolok, hogy halljam. 

Végül az utolsó oldalak is elfogynak. Hirtelen meglátom magamkörül a fürdő falára festett kagylókat, csigákat, észreveszem a fugázás hiányosságait, a koszos padlót, a kiömlött vizet. Üresség költözik belém, a szereplők kavarognak a fejemben és késztetést érzek, még-még-még... Próbálok nem gondolni rá, valami mást erőltetni az agyamba, de nem sikerül. Folyton Bellán gondolkodom, hogy én mit tennék a helyében, hogy milyen jó lenne így szeretni életre-halálra. Küzdök ahogy a víz megtelik, de végül feladom... kezembe veszem a könyvet és újra kinyitom. A borító nedves vizes kezem érintésétől, a lapok már használtabbak mint reggel, de a történet ami mögöttük van ugyanaz és ugyanúgy megigéz. Megadó sóhajjal kezdek bele az első fejezetbe...

  Be kell valljamm, először azért akartam megnézni a filmet, mert úgy tűnt nekem, hogy a Jack Black játszik benne, akit imádok. 

Aztán az első képkockák után kiderült, hogy összetévesztettem Philip Seymour Hoffmannal. De végül, gondoltam, ha már egyszer letöltöttem, akkor végignézem. :D

A történet nagyjából arról szól, hogy akkoriban Angliában még egyetlen rádióadó sem játszott rockzenét, ezért pár őrült idealista lehorgonyzott a tengeren, és egy hajóról napi 24 órában kalózrádióként nyomták az adást. 

Nagyon különc figurákat sikerült a hajóra összeterelni és megvoltak a maguk szabályaik, már amennyire szabályokról beszélhetünk az áldott hatvanas években. :D

Igazából én nem nagyon szeretem ezt a hippi-korszakot, de a film egy esős délutánon kifejezetten szórakoztató lehet, amikor az ember egy kicsit el akar menekülni a valóság kézzelfoghatóságától. :D.

Jó zenék, cuki pasik, és tényleg, őszintén, felhőtlenül megnevettető jelenetek. :D Mindenkinek csak ajánlani tudom. :D

Az alábbi linken egy kis előzetest találtok, kedvcsinálónak:

The Boat That Rocked

 Mivel mostanában nem volt jó a netem, sokminden felgyűlt, amivel rendszeresen foglalkozom, amikor normál sebességen működik a böngészőm. Aztán ma odáig is eljutottam, hogy megnézzem az egyik kedvenc nők lapjás bloggerem, D. Tóth Kriszta legújabb írásait . Tüneményes kislánya, Lola életéről szól tulajdonképp és bár nem vagyok egy gyerekrajongó, nekem tetszik ahogy elmeséli a hétköznapokat, mert nem olyan csöpögős és felakadt szemű, hogy egy gyereket mindig minden percben csak imádni lehet. Meglepően őszinte és ez nekem mindig is tetszett.

A legutolsó bejegyzése olyasmiről szól, ami engem is minden nap megtalál, foglalkoztat, elgondolkoztat. Új munkámból kifolyólag rengeteg emberrel találkozom, és bár többnyire vadidegenek, természetemből adódik, hogy gyakran szóba elegyedek velük. És szembekerülök a kérdéssel, amit velük csak a megszokás mondat én viszont egyre kevesebb türelemmel tudom kezelni. "Biztos várja otthon a család ugye aranyoskám?" Nos, nekem nincs előre megírt válaszom, amit gyakorolok a tükör előtt, hogy hitelesen tudjam előadni, inkább, jól bevált módon, maradok az igazságnál. És boldog mosollyal közlöm, hogy igen, vár a családom,  a két kutyám és a macskám,  az én gyerekeim. :D

Naná, hogy erre hol lenéző, hol lesajnáló, és csak ritkán kíváncsi pillantásokat kapok. A legtöbb ember fel nem foghatja hogy én választottam családot magamnak, szakítva mindenféle társadalmi elvárással és saját boldogságomat mások kritikái elé helyeztem. Ezét néha szakítok időt arra, hogy megálljak és elmagyarázzam, nincs és nem is akarok férjet, gyereket, mert boldog vagyok. Már eleve ez idegesítő, hogy magyarázni kell a szitut, de a reakciók aztán kiakasztóak. Egyetlen egyszer sem volt, hogy vki rábólintott volna, hogy persze, végülis 32 éves felnőtt vagy és tudod mit csinálsz, a nagy többség ugyanis inkább meg akart téríteni. Hogy majd eljön az én időm, és azért már igyekezzek mert később már nem jó szülni és egyéb baromságok. 

Szóval egyszerűen elképzelhetetlen, hogy meghoztam azt a komoly és felelős döntést, miután végignéztem magamon, az eddigi életemen, a mostani életvitelemen, számba vettem jó és rossz tulajdonságaimat, megbrikóztam vágyaimmal, hogy kijelenthessem nem akarok gyereket? Tudom, manapság, mikor utáljuk Amerikát és mégis amerikanizálódunk folyamatosan, annyira bűnnek számít ilyet mondani, mintha azzal hencegnék, gyilkos vagyok. Pedig csak mindent mérlegelve kialakítottam egy életformát, ami nekem és a körülöttem élőknek a legmegfelelőbb.

És nézzük a másik oldalát a dolognak. Mivel viszonylag agresszív nevelést kaptam, ezért én magam is meglehetősen az vagyok. A kölkeimet, Bordit, Pinot és Josit az életemnél jobban szeretem, amikor betegek, bánatosak, vagy sérültek mindent megteszek hogy javítsak az állapotukon, mégis, amikor feldühítenek, akkor gyakran meg szoktam verni őket. Olyankor szinte nem is gondolkodom. ÉS tudom, ha gyerekem lenne, vele szemben sem bírnám ki, viszont nem akarom, hogy így nőjön fel. 

A másik ok, hogy nem szeretem a mókuskereket.  Nagyon sok kapcsolatot láttam már tönkremenni azért, mert  szülés után a nő nem tudta feldolgozni a rászakadt felelősséget, kötelességet, a tudatot hogy mostantól a gyerekért kell élnie. A férj pedig nem tudott segíteni neki, hisz mit értenek ők a nő lélektanához. És mivel nálam valszeg csak távoli apuka lenne, nem minden nap velünk élő, elképzelhetetlennek tartom, hogy feltétlen szeretetet érezzek valaki iránt, aki tulajdonképp a nehezen megszerezett és felépített függetlenségemet döntené romba azzal, hogy bármit is teszek, tervezek, mondok, mindig ott van és figyelembe kell venni. Persze, a kutyáimmal, macskáimmal szemben is megvan ez, mert pl nem utazom el hosszabb időre, hogy ne kelljen idegenbe adni őket, vagy ha igen, akkor próbálom magammal vinni őket ahova csak lehet, viszont ha egyedül van kedvem menni bárhova, akkor csak rájuk csukom az ajtót és tudom hogy jól elvannak. Egy gyerekkel nem lehet ezt.

Most biztosan sokan megköveznének, és felhördülnek, de én csak őszinte vagyok. Annyi gyerek van, aki árvaházban, vagy nevelőszülőknél, vagy épp az utcán nő fel, mert megszülik aztán elfelejtenek gondoskodni róla, elfelejtik szeretni, a Sorsra bízzák mi lesz belőle, lesz-e egyáltalán valami. Ennek szellemében talán már nem is olyan kegyetlen amit mondok ugye? Azt vallom, inkább ne legyen sosem gyerekem, minthogy a társadalmi elvárásoknak megfelelve szüljek és nem csak őt de magamat is boldogtalanná teszem.

Végül pedig, azok, akik sopánkodnak, győzködnek, elítélnek, szerintem mindenki a saját boldogságának kovácsa. Ha az ember tudja mit akar, akkor azt merje vállalni és álljon ki az igazáért. 

Nagyon tisztelem azokat, akik egy vagy több gyereket nevelnek, anyák, feleségek, barátnők egyszerre, de attól hogy tisztelem őket még nem akarok olyan lenni mint ők. Csodálom a türelmüket, mosolygok amikor dicsekednek a gyerekeikkel, és átérzem, de ennyi. 

Kriszta feszegette még azt a kérdést is, hogy vajon elvárás-e, vajon kötelező-e a nőnek hogy szüljön?  Van-e választásunk, vagy azért lettünk teremtve, hogy mindenképp, bármi áron utódokat hozzunk a világra hogy örökre fennmaradjunk? Kíváncsi lennék ti mit gondoltok erről?

  Már nagyon régóta élek Pesten, amit régen sosem gondoltam volna, amikor még kis falusi liba voltam, mert taszított a város bűze, zaja, a sok idegen. Aztán rájöttem mégiscsak jó itt élni, mert minden lehetséges és akár hajnali kettőkor is rendelhetek kaját ha megkívánok valamit és mindig van hova menni ha kikapcsolódni vágyom.

Aztán az évek múlásával megtaláltam a kedvenc helyeimet, ahol még sosem csalódtam sem az ételben, sem a kiszolgálásban és ezek közül jópárban min régi barátot üdvözölnek. Nagyon nehéz vendég vagyok, ahhoz hogy elégedett legyek sokmindennek kell klappolni, de sosem várok egy helytől többet, mint amit lehet. 

Ezért a kajatúrában most azokat a gyors és változatos kedvenceket írom meg, ahol ugyan nem terítenek ezüstneművel és nem ugrál pincér körülöttem a klasszikus zenére balettozva, de mégis szenvedéllyel készítik a kaját és mindig visszatérésre késztetnek

A Nyugatitól indulunk, mivel a közelben lakom, és első állomásunk a Subway az Oktogonnál. Anno, mikor Helsinkiben éltem kitanultam a szendvicskészítő mesterséget az ottani Subwaynál és dolgoztam is egy pár hónapot náluk, és amit a konyhában tapasztaltam akár tisztaság, akár alapanyagok formájában az elnyerte a tetszésemet. Szeretem hogy a szendvicsek friss alapanyagokból készülnek és szeretem hogy én választhatom össze mit is kívánok aznap. A legfinomabb, amit itt muszáj megkóstolni, a paradicsomos húsgombócos  szendvics, parmezán-oreganos kenyérrel, sajttal, zöldségekkel és édeshagymás öntettel. Bármilyen csábító is, csak 15centiset kérjünk mert nem jó már az első állomásnál jóllakni. :D

Aztán, ha elfogyott a szendvics, akkor szálljunk újra villamosra és menjünk egy megállót a Király utcáig, és látogassuk meg a KFC-t. Ez az étterem akkoriban mentett meg a teljes kétségbeeséstől, amikor életem legsötétebb időszakát éltem. Akkoriban csak azt sikerült ennem aznap, ami zárás után a melegentartóban megmaradt és néha, mivel sokminden maradt, esélyt kaptam hogy több dolgot is végigkóstoljak. Itt ugyancsak segített, hogy megismerhettem a technikát amivel az ételt készítik és az eredetét a nyersanyagoknak és akár hiszitek, akár nem, elég sok magyar terméket használnak, mert a cég filozófiája, hogy a különleges dolgokat ugyan az anyacégtől szállítják, de amit lehet helyben szereznek be. Tudom, hogy nagyon csábító a választék, de a menü 5db egycsontos csípős csirkeszárny legyen egy adag káposztasalátával. Semmi szendvics, semmi sültkrumpli, higgyétek el, ez a legfinomabb kombináció.

Aztán, hogy a gyomrunk egy kis szünetet kapjon és élvezettel emészthesse a finomságokat szálljunk újra villamosra és menjünk el egészen a Blaha Lujza térig, ott szálljunk át a 7es buszra, vagy bármelyikre amelyik a Dózsa György úti megállónál le tud tenni minket. Majdnem a megállóval szemben van a város legjobb melegszendvicse. Itt ugyan nem dolgoztam, de már több mint 7 éve járok ide kajálni és akármennyi idő marad is ki mindig ugyanazt a minőséget, kedves kiszolgálást és gyorsaságot kapom. És aki elég gyakran jár azt megismerik és kedvesen elbeszélgetnek vele, hogy ne a nyálát csorgassa míg a kaja elkészül. Ami nagyon pozitív, hogy a szemünk előtt rakják össze a konyhában  a szendvicset és nem ragaszkodnak az étlapra felírt összetevőkhöz. Itt nincs kis vagy nagyadag, ezért kérjünk egy kolbászos, hagymás, paradicsomos melegszendvicset, és mikor szuperforrón kiszedik a sütőből kérjünk rá ketchupöt, majonézt és csípőset. 

Végül az utolsó állomáshoz szálljunk vissza a buszra, menjünk el a blaháig, majd a villamossal a ferenc körút, üllői út sarkára, a görög gyrososhoz, ami az árkádok alatt már szintén nagyon régóta üzemel. A gyros borjúból készül és olyan omlós és finom a hús, mintha én sütöttem volna. A legtöbb helyen kiszáradt, zsírban tocsogó hússal tömik meg a pitát, hogy ne kelljen olyan sokat kidobni, de itt mindig friss, és finom szaftos, és még a mártások is valahogy krémesebbek. Kérjünk egy gyrost jó csípősen.

Ha ezek után még fér bárkibe is egy falat az hívjon fel és mondok további címeket. :D

Ami nagyon jó ezekben a helyekben, hogy elég sokáig nyitva vannak, ezért ha egy jól sikerült buli után megéhezünk e helyek egyikén biztos jóllakhatunk. :D

 ... ugyanis kicsi gyerekkoromtól fogva szerettem és értettem is a tréfát. Anno még Antal Imre szeszélyes évszakain nevelkedtem és akkoriban is azt gondoltam, hogy mi egy humoros nép vagyunk. Bár többnyire hol nyíltan, hogy rejtetten, bajusz alatt mosolyogva akkoriban csak a politikai életet figurázták ki. Ez nagyon-nagyon sokáig kielégítő és viccesen szórakoztató volt, aztán ahogy elkezdődött a rendszerváltás a kizárólag politikai kabarék már lassan erőletetté váltak, mindig ugyanarról a témáról szóltak és fárasztottak.

Akkoriban azt gondoltam, ehh, talán én lettem túl cinikus, de most, mióta ezeket a fiúkat hallgatom, rájöttem, csak a színvonal került a béka feneke alá.

Mostanában, szerencsére, megint rengeteg témából lehet válogatni és a fiúk ezt is teszik. Terítéken vannak a reklámok, a politika, a celebek, a hétköznapi élet, és minden téma olyan ízlésesen, jópofán, nem túllihegve tálalva, hogy többször is azon kapom magam, tele szájjal nevetek az éjszaka közepén.

Mert vicces, tényleg vicces.

Az alapító Fábry Sanyit ettől nem fogom megkedvelni, de le a kalappal előtte, hogy felfedezte, csokorba szedte ezeket a tehetségeket és nem csak arra használta őket, hogy saját showját érdekesebbé tegye, hanem az igazán tehetségeseknek lehetőséget ad rendszeresen a kibontakozásra.

Aki élőben akarja hallani őket, a Ticket Express irodáiban tud jegyet szerezni egy-egy estére, azt hiszem, ha jól láttam a végén, akkor a Symbol étteremben vannak a felvételek, ami a Bécsi út közelében található. Én magam, azt hiszem, hamarosan rendszeres látogatójuk leszek, mert jópofák, humorosak, kedvesek és nincsenek elszállva maguktól. 

Nem pénzszagúan, hanem önfeledten szórakoztatnak. :D

  Elárulom, viszonylag ritkán szoktam komoly - úgy értem, gazdasággal, politikával foglalkozó - újságokat olvasni és a tévében is kerülöm a híradót, hacsak lehetséges. Erre a témára csak azért kaptam fel a fejem, mert örökös bliccelő vagyok. 

Lehet, sokan azt gondolják majd, hogy csak önigazolást keresek, és talán igazuk is van. 

Az elején, mikor, több mint 6 évvel ezelőtt, Pestre költöztem azért nem vettem sosem jegyet, mert nem volt rá pénzem. Pontosabban fogalmazva, voltak mindig fontosabb dolgok, amikre költöttem, mint az, hogy jegyet vegyek. Aztán később, mikor az anyagi helyzetem már rendeződött, azért nem vettem, mert közben annyi rossz tapasztalatom lett, hogy megutáltam az egész tömegközlekedést és így legalább elégtételt éreztem, akárhányszor blicceltem. Biztosan közületek is utaztak már a 7-es buszon, tömegnyomorban, végigállva az utat, mert cseppnyi hely sem volt leülni. Ráadásul rengetegszer a nyomor miatt szexuális zaklatás szintű nyomulást kellett elviselnem fokhagymától és izzadságtól bűzlő férfiaktól. 

Amikor Helsinkiben éltem, ott teljesen más volt a helyzet. Elsősorban, mindenkinek kötelező volt jegyet venni, mert csak az első ajtónál lehetett felszállni, ahol a sofőr ellenőrizte a bérleteket, vagy adott jegyet. Arányaiban tekintve a bérlet sokkal olcsóbb volt, mert 100finn márkába került havonta, míg a jegy egy útra 10 finn márka volt. Így aztán mindenkinek megérte, hogy bérletet vegyen. És az ottani fizetésekhez képest ez nem is volt olyan hatalmas összeg. Ezért cserébe minden környékre legalább 3-4 járattal el lehetett jutni, amik olyan sűrűn jöttek, hogy sosem volt tömegnyomor. Így az emberek nem érezték becsapva magukat, hogy a rengeteg pénzért, amit kifizetnek nem azt kapják, amit normális tömegközlekedésnek lehet nevezni.

Természetesen itthon néha gondoltam rá, hogy ha vennék jegyet, és nem bliccelnék, akkor az a pénz talán arra kerülne, hogy jó buszokat vegyenek, hogy esetleg sűrítség a járatokat, de most ezzel a hírrel mintha csak engem igazoltak volna.

Felmerül bennem a kérdés, mi a fenét csinálhatott ez az ember a BKVnál, hogy 100millió forinttal akarják betömni a száját? Mi a fene mehet ott a színfalak mögött, hogy ilyen horribilis összegek kerülnek napvilágra. 

Folyamatosan, pár havonta emelik a jegyek és a bérletek árát, ellenőrzik a bliccelőket, és közben fennen hangoztatják, hogy azért harcolnak ez ellen hogy jobbá tegyék a tömegközlekedést. Akkor kérdezem én, mitől lesz jobb a tömegközlekedés azért, mert ők több tíz milliós összegeket fizetnek ki? És milyen jogon? Mikor közben meg járatokat szüntetnek meg mert nincs rá pénz, amik megmaradnak azok is ritkábban járnak.

Egyszerűen csak nem értem. Talán, bár én ritkán mondok ilyet, tipikusan magyar helyzet. A harácsolás, a hatalmas összegek eltüntetése. Ha nem pattant volna ki a botrány, akkor az emberek továbbra is fizetik a bérletet, a jegyet és elhiszik, hogy a befolyt összeg arra fordítódik, hogy jobb legyen a helyzet, miközben átverik őket szép csendben.

Egy biztos, én ezentúl még azt a pár jegyet sem veszem meg, amit eddig metrora költöttem. Inkább megyek körbe, és bliccelek, ahogy eddig tettem. 

  Már egy órája a bárban ültem. Semmi érdekes nem akadt, ugyanazok az arcok, a villogó fények megvilágították a lányok arcán a vastag alapozóréteget,  a vöröstől a ciklámenig terjedő színskálájú ajkakat és az izzadt, egyritmusra rángatózó testeket.  Megvolt. Megvolt. Megvolt.... brrrrrrr ez is megvolt - rázkódtam össze, ahogy egy fekete szemű girnyó felém fordult és félénken rám mosolygott. Tudtam, hogy mindez csak látszat, megjátszott maszk, az ágyban úgy harap mint egy kutya és úgy káromkodik mint egy kocsis. Nem szerettem ha rajtam kívűl valaki más is csúnya szavakat használt a lakásomban. 

 Biztosan ti is láttátok már ezek a szörnyű reklámokat. 

Engem több dolog is zavar ebben. Először is, egyszerűen lealacsonyítják az embereket, úgy állítják be a dolgokat, mintha mindannyian alkoholisták/kövérek/dohányosok lennénk, csak meg kell nézni a reklám szereplőit. Én egyáltalán nem szeretném magam ezekhez az emberekhez hasonlítani, mert nem vagyok pálinkázó fejkendős anyóka, nem vagyok zabagép és nem fuldoklom a dohányfüsttől reggelente. Ha meg akarjátok nézni a reklámokat, mert esetleg még nem láttátok volna, a www.nincsde.hu oldalon megtaláljátok. Szerintem egyszerűen undorítóak, lealacsonyítóak és nem úgy kellene az embereket mozgásra, vagy életmód változtatásra ösztönözni, hogy kifigurázzuk őket és tulajdonképp ösztönlényeknek állítjuk be. Mert ezeknek a reklámoknak ez a célja, semmi más. Azt gondolják, aki azonosul ezzel szégyellni kezdi magát, pedig szerintem egyáltalán nincs mit. 

A másik ami baromira zavar a témában, bár erről már többször is írtam, a korlátozás! Azt gondolom, minden embernek a földön, bárhol éljen is, nemcsak Amerikában, joga van ahhoz, hogy úgy élje, úgy rontsa el és úgy szeresse az életet ahogy az neki jó. Jogot formálok a döntésre, hogy miután nagykorú lettem magam választhassam meg, hogy dohányzom-e, vagy sem, iszom-e, vagy sem. Persze, jönnek azzal hogy ez káros az egészségre. Ami, nagyon jól tudjuk, hogy tulajdonképpen nem fedi teljesen a valóságot. 

Van olyan ismerősöm, aki világ életében dohányzott, ivott, persze a maga módján és mértékei szerint, és nem tagadott meg semmit ami élvezetett jelentett, mégis elélt 90 éves koráig. És néhai ismerőseim közt van olyan, aki mindig megfelelően étkezett, sosem ivott, nem láttam cigizni és mégis, 32 évesen egyszer csak lefordult a székről és meghalt infarktusban. 

Szóval, amíg azt nem tudják mondani akár az orvosok, akár bármely más területen kutatók, hogy 100%-os bizonyossággal meghalok ha dohányzom, iszom, vagy szeretek jókat enni, addig engem hagyjanak békén a leszoktatós dumákkal, propagandákkal! Sőt, még azután is!! Mert mint embernek, mint saját magáért felelős egyénnek jogom van az élvezethez! 

Egyébként sokkal jobban tisztelem pl a barátnőmet, akinek most vannak tinédzser korú gyerekei, és ő már ebben az időszakban engedi neki, úgy, hogy többnyire ő is jelen van, hogy kipróbálják milyen bort, sört, vagy rövidet inni, milyen érzés rágyújtani. Hogy ez miért jó? Mert a gyerek nem fogja misztifikálni a témát, nem kell titokban, a tilosban járás izgalmával összekapcsolni az élményt, ezért később, amikor felnő nem azért fog a dohányzás mellett dönteni, mert már nagyfiú és megteheti szülői beleszólás nélkül, hanem azért, mert ahogy pl én is, szeret dohányozni. Én magam szeretem a rágyújtás ceremóniáját, megnyugtat, ahogy hosszan slukkolok és kifújom a füstöt, és bár voltak időszakok az életemben, amikor nem füstöltem, mindig visszatértem, mert egyszerűen hozzám tartozik. 

Ahogy az is, hogy imádok enni, és főzni is. Szeretek kísérletezni a konyhában, élvezettel felfalni amit elkészítettem, és legkevésbbé arra vágyom, hogy minden gasztroorgazmus után edzőterembe rohanjak, nehogy véletlenül rajtam legyen néhány felesleges kiló. 

Én elhiszem, hogy a fitness és az évtizedek alatt köré épült iparág sokkal jövedelmezőbb, mint az alkohol, vagy dohányzás, de kérem szépen, szabad országban élünk egyelőre még! szeretném eldönteni, milyen legyen az életem. És ha én így érzem jól magam, akkor ne nyomjanak az arcomba olyan reklámokat, ami azt  hangoztatja, hogy nem érek annyit, mint az, aki minden nap mérlegeli magát, aki melo után rohan a fintess terembe és aki számolgatja a kalóriákat és látszólag teljesen szenvedélymentes életet él. 

Én szeretem a szenvedélyeimet és jogom van ragaszkodni hozzájuk! És ha abba akarok belehalni, hogy kövér vagyok, akkor legyen jogom megválasztani a halálomat is! NEM KÉREK a kampányolásból! 

Végezetül, inkább legyek kellemesen molett, mint egy anorexiás csontváz, vagy egy depressziós bulémiás. Mert ugye, erről az oldalról már nem beszélnek a reklámokban. Hogy hány fiatal tinédzser kezd a neten keresgélni, mert követni akarja az aktuális nőideált, aki XS-es méretet hord, titkolózik, semmit nem eszik és ezzel pont abban az időszakban teszi tönkre magát, amikor a teste a legtöbbet szeretne fejlődni. Az anorexia nem csak testileg, de érzelmileg is tönkreteszi áldozatait és mindez az évtizedek óta dúló fitness és egészség őrületnek köszönhető. 

Én inkább arról csinálnék reklámot, hogy ÉLJEN A TERMÉSZETESSÉG! Mert leginkább azt kell megtanulnunk, hogy elfogadjuk magunkat akármilyenek is vagyunk, ne pedig egy álomképhez akarjunk hasonlítani egész életünkben. Mindig is lesznek kövérek, soványak, dohányosok és alkoholpártiak, tök fölösleges még ezzel is terhelni az emberek lelkiismeretét. 

Van rengeteg olyan dolog a világban, ami ellen, vagy ami mellett kampányolni lehetne! De azzal persze senki sem foglalkozik, hogy vannak még mindig olyan afrikai törzsek, ahol a lányoknak kivágják a szeméremajkát, hogy ne élvezzék a szexet. Ez pl csúnyán a személyiségi jogok sárba tiprása!

Vagy olyan bűnözők, akik tulajdonképpen bármit megtehetnek, bármit elérhetnek, mert olyan kapcsolataik vannak, amik az egész kormányt, rendőrséget és biztonsági szerveket körülfonják. Persze, ezek biztosan veszélyesebb ügyletek lennénk, vagy kicsit több nyomozást igényelnének, nem lenne olyan egyszerű, mint fogni pár szerencsétlent, akik hajlandóak arcukat adni egy ilyen kampányhoz és szégyentáblát csinálni belőlük. 

Szóval, azt gondolom, elég ebből! Jogom van eldönteni milyen életet élek és nem vagyok hajlandó ettől kevesebbnek érezni magam! 

  Valamikor régen, amikor még a Blaha Lujza tér közelében dolgoztam, egyik este hagytam magam rábeszélni, hogy a Dianetika központban, ami tulajdonképp a scientologiai egyház támogatásával működik megcsináljanak rajtam egy önismereti tesztet.

Az összes értékem átlagos volt, egyet kivéve. A felelősségérzetem a nullával volt egyenlő. :D És ez, bár magam is meglepődtem rajt, hogy egy teszt ennyire nyilvánvalóan kimutatja, így volt/van jól. 

Nem tudom, miért, honnan hoztam ezt magammal, de soha semmiért, senkiért nem akartam felelősséget vállalni, még akkor sem, ha benne van a döntés szabadsága, kitől/mitől akarok függni, kit engedek csatlakozni életem folyamához. 

Ezért sem akartam gyereket, férjet, a társadalmi elvárásoknak megfelelő életet. Néha ugyan, saját döntésem alapján, belül engedtem valakit a körön, mint pl a kettes számú szerelmem esetében, aki bármikor felhívhatott, ha szüksége volt rám és én rohantam, hogy gondoskodjak róla. Nem volt megterhelő, nem éreztem kötelességnek, inkább valamiféle vezeklésnek, ha már annyira megalázóan és felszínesen bánok a férfinemmel, legyen egy valaki, akinek egy kicsit megengedem, hogy kötélen rángasson. 

Akkoriban minden randim úgy kezdődött, mivel szerettem őszinte lenni, hogy elmondtam a pasinak, ha megszólal a telefon, nekem mennem kell. Nincs vita, nincs maradj még egy percet, nincs fontosabb annál, minthogy minél előbb odaérjek. 

Amikor aztán végleg elrontottam irántam érzett szerelmét, onnantól csak még jobban visszahúzódtam. Ami persze, furcsán hangzik, hiszen nyílt vagyok, bármiről lehet velem beszélgetni, nem szégyellem se a múltamat, se a jövőmet, ezért sokan azt gondolják ismernek. Aki viszont eltöltött már velem pár évet, még ő sem tudott annyira kiismerni, hogy biztos lehessen benne, egy-egy helyzetre hogyan fogok reagálni. Jól titkolom mit érzek, pontosabban nem érzek legbelül. 

Szóval, azt hiszem, sosem akartam kötődni senkihez, és nem gondoltam volna, hogy ez olyan dolog, ami akaratunkon kívül is megtörténhet velünk. 

És akkor tessék, derült égből villámcsapás, a főnököm elutazik 4 napra és megkér, segítsek neki intézni az étterem dolgait, és ami a legrosszabb, kezeljem én a pénzügyeket. A szőr felállt a hátamon a gondolattól is, de persze, az a fajta férfi, akinek az ember nem mond nemet. Mert igaz hogy határozottan tud parancsolni, de kérni még szebben, ha valamire szüksége van. Így hát belementem a dologba. Azóta hányingerem van egyfolytában. 

Tudom, hogy csak 4 nap és csak én fújom föl az egészet, másnak talán ez teljesen természetes lenne, egy kiváltság, valami, ami büszkévé teszi, de én rosszul vagyok tőle. És nem csak emiatt, hanem a gondolattól, hogy tulajdonképpen ezzel azt akarta jelezni, szüksége van rám. 

Eddig tökéletesen boldog voltam, egy szürke kis senki az életében, aki bármit megtett neki merő örömből, hálából, élvezetből, de ez most megváltozott. És a hányinger mellett egyetlen biztos érzésem van, én ezt nem akarom. 

Nem akarok "legnagyobb értékeink szerint és értelmében élni" Szabad akarok maradni, hogy saját magam választhassam meg, kitől és mitől akarok függeni. 

 Tudom, hogy elég furcsa párosítás, de csak mostanában jöttem rá az igen érdekes párhuzamra.

Arról már elég sokszor írtam, hogy nem vagyok egy párkapcsolatfüggő. Már gyerekkoromban sem úgy képzeltem, hogy én valaha bárkivel is le tudnék élni egy egész életet. Nagyon büszke voltam nagyanyámra és nagyapámra, akik bár mind a ketten nehéz esetek voltak ( ez biztosan családi vonás :p) azért boldogan éltek nagyapám haláláig. Nem olyan nyálas, cukros színlelős hepinessben amitől már akkoriban is hánynom kellett, hanem őszinte, reális, de szeretettel teli kapcsolatban. Ennek ellensúlyozása volt apám és anyám közti kapcsolat, ami félelmet, kétségbeesést váltott ki belőlem. Nem tudtam megérteni két ember hogy gyűlölheti egymást ennyire. 

Szóval, bár persze én is ábrándoztam arról hogy egyszer majd házas leszek, sosem tudtam elképzelni, mikor azt mondták, már 10 éve együtt vannak, vagy 50 évet leéltek boldogságban, békességben. Inkább úgy tekintettem ezekre az emberekre, mint valami szép de tőlem teljesen idegen dologra, amire sosem fogok késztetést érezni. 

És furcsa módon így vagyok a yoghurttal is. Minden diétának az alapja, egy könnyű, finom, lehelletnyi élvezet, ami nagyon is beleillene az én gourman világomba, mégis akárhányszor csak rá gondoltam émelygés fogott el. Pedig gyerekkoromban nem sok módom volt yoghurtot enni, de amikor már saját döntésből kifolyólag lehetett volna, akkor sem voltam rá képes. Minden egyes alkalommal hánytam tőle. 

Pedig nagyon akartam. Ahogy később nagyon akartam bizonyítani magamnak, vagy talán a férjemnek, hogy ez nekem is megy. Hogy igenis képes vagyok eljátszani, vagy talán inkább megtanulni hogyan kell feleségnek, háziasszonynak, jó anyának lenni. És hogy a yoghurt egy finom, nekemvaló, ízletes dolog. 

A végeredmény azonban mindkét esetben ugyanaz volt. Előbb saját magamat utáltam meg, hogy van valami amit elhatározok és egyszerűen nem sikerül, aztán pedig azokat, akik rámkényszerítették, akiknek bedőltem, hogy ez jó lesz nekem. 

Persze, azt mondják, minden hét évben változik az ember, és amennyire pl imádtam kiskoromban a halat, és nem jelentett gondot hogy nekem kellett kibelezni, megpucolni, elkészíteni, most úgyannyira undorodom tőle. De arra hiába várok, hogy a sok próbálkozás következményeként egyik reggel majd arra ébredek, hogy szeretem a yoghurtot..... és a házasságot. 

Időről időre a párkapcsolataimban is fantáziálok, beleképzelem magam a mi lenne ha verzióba, tudván tudva, hogy ez úgysem lenne jó, mert a valóságban képtelen lennék lekötni magam, képtelen lennék a "közös" életre. Hogy mindent együtt kell csinálni, mindent megbeszélni, hogy függnöm kell valakitől. Tudom, hogy rosszul leszek tőle és mégis bolygatja a tudatalattimat. Ahogy a yoghurt is. Nemrég megint megpróbálkoztam vele. A "kedvencemet" a mézes-müzlis actíviát vettem, és úgy döntöttem, ha törik, ha szakad én ezt most megeszem. Pont úgy, ahogy 3 és fél évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy ez az amit akarok, ez az a férfi aki azt akarom hogy életem végéig a részem legyen. 

De egyszerűen nem megy. Persze, megettem a yoghurtot, és az első órákban nem is jött ki belőlem, de később, ahogy sétálni mentem és onnantól majd egy napig folyamatosan émelyegtem. Már a gondolatától is annak, hogy megettem. És bár először elfogadtam, hogy ez így van jól, és hogy cserébe azért, hogy ennyit segített, most nekem is segítenem kell, és kitartanom, mégis émelygek a gondolatra, hogy örökre. Szabadulni akarok, mert túl szoros, túl sok, túlságosan leköt. 

Mert bármennyire is jó ha néha segítenek a bajban, én egyedül, önmagammal vagyok boldog!

 Volt egyszer nagyon régen egy barátnőm nekem. Salgótarjánban dolgozott, a neten ismertem meg. Amikor először találkoztunk személyesen, hirtelen visszariadtam tőle. Aztán azonnal el is szégyelltem magam, hiszen fennhangon hirdettem akkoriban, hogy nekem pasiknál, csajoknál, barátoknál nem számít a külső, ha valamivel megfog. De ez akkor is ijesztő volt. Nálam egy fejjel alacsonyabb, olyan széle-hossza egy alkatú, mint akire születésekor ráhúztak egy zsákot jó szorosan, kényszerítve a testét hogy felvegye annak alakját. Ez talán meg nem is lett volna akkora gond, mert sok kövér, molett, testes nő van, akinek gyönyörű az arca, (mint jómagam is). Hozzá nem volt ilyen kegyes a Sors, álla alatt már akkoriban 3szoros toka rengett, szája lapos, kiszélesedő, békára emlékeztetett, amikor mosolygott úgy festett, mintha most kapott volna be egy jó kövér legyet. A bőre kicsit puffadt, szürkés árnyalatú, szeme pedig hiába volt mindig vidám egy pocsolyára emlékeztetett ha belenéztem. 

Ahogy az első sokkon túljutottam, bemutatkoztunk egymásnak és tudom, hogy furcsa, de abban a pillanatban ahogy beszélgetni kezdtem vele semmivé foszlott a riadalom, amit a látványa keltett. Ennyi kedvességet, bölcs derűt még nem láttam egy emberben így összesűrűsödve. Okos volt, ravasz, sikeres, vidám és baromi kedves. Tulajdonképpen a harmadik találkozásunk után megtisztelve éreztem magam, hogy a barátai közé fogadott. 

És sok kövér nővel ellentétben nem hajkurászta a pasikat, egyszerűen csak élte az életét, és nem siránkozott azon, milyen külsővel áldotta meg a Sors. Nagyon sokáig nem mertem ezt szóba hozni, pedig nagyon érdekelt volna mit gondol, ugyanis gyerekkoromban engem is sokat bántottak az alkatom miatt. Mondjuk akkoriban épp nagyon jól néztem ki, és már halványodtak a sértések okozta sebek, de mégis. Aztán egyszercsak szóba került valahogy. Teljesen nyugodtan, a szánakozásnak, siránkozásnak a legkisebb jele nélkül mondta el nekem, hogy ő amikor belenéz a tükörbe nem ugyanazt látja, mint mikor egy idegen néz rá. Ő minden alkalommal királylánynak látja magát, és habár mélyen belül tudja, hogy egy béka bőrébe bújtatva, de hát ő akkor is királylány. És a külsőségeket feledve, ennek a királylányérzésnek megfelelően éli az életét, barátkozik és szeret. 

Teljesen ledöbbentem tőle, de igazat is adtam neki. Mostanában azért gondolok erre sokat, mert egyre több elkeseredett embert látok magam körül. Már nem csak a nőket fertőzte meg a fitness imádat, és a tökéletes alak hajszolása, egyre több pasi is kínozza magát ezzel. Persze, pár évvel ezelőtt én is kevesebb voltam úgy 30 kilóval, és nem önszántamból szedtem föl ennyit. 

De az átlagembereket, akik szembejönnek velem az utcán ez egy cseppet sem érdekli. Csak a dagadt nőt látják bennem, leolvashatom az arcukról a szánalmat és valami méla undort, hogy na ők aztán sosem hagynák el magukat annyira hogy idáig jussanak. Miközben még arra sem veszik a fáradtságot, hogy végiggondolják, talán nem szándékosan híztam 113kilósra. Egy emésztési rendellenesség következtében, amire az orvosok egyszerűen nem találtak magyarázatot. Az elmúlt két évben én is rengeteg módszert próbáltam ki, több tízezer forintot dobtam ki csodaszerekre, míg aztán egyszercsak azt mondtam elég volt! És ezt azóta tartom is, és higgyétek el, sokkal inkább békében vagyok önmagammal. Mert nem abból áll az életem, hogy méregetem magam minden reggel, idegeskedem ha a méregdrága cucc nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, minden falat előtt gondolkodóba esem, lehet-e vagy nem. Inkább csak élvezem az életet, örülök minden nap valaminek, és azon igyekszem hogy boldoggá tegyem a körülöttem lévőket. 

Nem eszem egészségtelenül, szeretem a salátákat, a grillezett húsokat, igyekszem kevesebb keményítőt enni, mert attól amúgy és nehéznek érzem magam, de ennyi az egész. A súlyom pedig ha le akar menni, akkor lemegy, ha nem akkor pedig 113kilósan, de boldogan fogom leélni az életemet. 

Nem kaptunk olyan sok időt, hogy azt ilyen baromságokra pazaroljuk el. Én pontosan tudom mit akarok, és arrafelé próbálom vezetni életem folyását és ebbe nem fér bele az, hogy azon siránkozzam, mért vagyok kövér. Egyszerűen oka van, még az is lehet, hogy karmikus. Talán előző életemben csak a külsőségek számítottak, talán igazi királylány voltam, mármint kívülről, miközben belül meg béka. Ha választhatok, akkor inkább fordítva.

Aki pedig nem képes így elfogadni, aki azt mondja, már nem kívánlak mert kövér vagy, az eddig sem velem érezte jól magát az ágyban, hanem a tudattal, hogy fúdebombanő fekszik mellette és hogy egy ilyet dughat. Nos, belülről ez mit sem változott, és az, aki úgy döntött, jó engem nem érdekel, én téged szeretlek, akkor is ha 100on felül vagy, nos Ő pontosan tudja, hogy a súlyomtól a képességeimet még nem vesztettem el, hogy ungyanolyan vad, szexéhes, odaadó és szenvedélyes legyek mint korábban. 

Szóval, azt hiszem, mindenkinek joga van eldönteni, milyen alakban élje le az életét, és nem a társadalmi nyomásnak kéne engedni mikor fogyókúrába kezdünk, nem azért szenvedni, hogy a kolléganők ne kezeljenek lenézően, mert nem vehetünk fel bármit. A belső hangunkra kell hagyatkozni. Minden reggel, mikor belenézünk a tükörbe, ne csak az arcunkat, a fenekünket, a hasunkat lássuk, hanem a szemünk fényét, a bőrünk puhaságát, a kedvességünket, a szenvedélyességünket, mert hiszen belül mindannyian királylányok vagyunk, hát merjünk is azok lenni!

 Mostanában jártamban-keltemben sokat gondolkozom a hazugságok hálóján, ami körülvesz minket. Arra jutottam, hogy a legjobb lenne, ha egy genetikai mutáció következtében minden embernek pinokkió-orra nőne. Vagyis, akárhányszor hazudunk, vagy füllentünk, annak értékevel egyenes arányban nőne meg szaglószervünk. 

Vajon, jobban meggondolnánk kinek, mit és hogyan mondunk? Azt hiszem, az élet sok területén lennének társadalmi hatásai. Pl a bünözők, az ügyvédek, az ingatlanügynökök nem tudnánk hazudni, mert azon nyomban látható jele lenne a kamuzásnak. Vagyis könnyebb lenne büntényeket felderíteni, talán tényleg a bünösök kerülnének rács mögé, nem pedig azok, akiknek nincs elég pénzük olyan ügyvédet fogadni aki patyolatfehérré mossa őket. 

Elképzelem pl a TV shopos eladókat ilyen mutáns orrszervvel. Abban a pillanatban, hogy egy hivatalosan meg nem erősített tényt közölnének elkezdene nyúlni, hosszabbodni a szerszám aztán, ahogy a tények egyre jobban közelednének a valósághoz, úgy zsugorodna vissza újra eredeti méretére.

Aztán filozofáltam azon is, mennyivel könnyebbek, egyszerűbbek lennének a női-férfi kapcsolatok. Nem kellene sakkozni, hogy ha most ezt mondta, akkor vajon mit gondolhatott, ugyanis nem mondhatnánk a másiknak olyat, amit legalább részben nem úgy gondolunk. Először biztosan szokatlanabb, talán még nehezebb is lenne ily ódon élni, de azt hiszem hosszútávon sokkal kifizetődőbb lenne. Mert mindenki pontosan azt kapná, amit megérdemel. 

Persze, tudom, vannak kegyes hazugságok, ártatlan lódítások, nagyotmondás, amivel, természetesen én is élek nap szinten. Pl mikor viccesen azt mondom, hogy ezt a filmet már 345ször láttam. Mostanában gyakran figyelek így befelé, és amikor kimondok valamit elgondolkodom rajt, ettől vajon mennyire nőne meg az orrom mérete? Tényleg úgy gondolom, amit kimondok, vagy csak azért teszem,  hogy a másiknak jobb, könnyebb, kényelmesebb legyen? 

Mert alapvetően őszintének tartom magam, olyannak, aki nem fut el a felelősség elől, vállalja ha hibázott, és meg meri mondani a véleményét, akkor is, ha az nem épp a leghízelgőbb. Mégis nap mint nap kerülök olyan helyzetbe, amikor mesélek vmit és nem emlékezve minden részletre kiegészítem, hogy izgalmasabb, viccesebb, érdekesebb legyen. Persze, ezek nem akkora horderejüek, mint mondjuk a törvény előtt hazudni, de mégis, az ember saját, egyéni kis világában sokat jelentenek. Hiszen ha saját magunkkal, magunkból sem lehetünk őszinték, ha muszáj valahogy mindent "felturbózni magunk körül" akkor semmi értelme az egésznek. 

Jó lenne, bár tényleg nehéz lenne, de úgy gondolom, mégis jó lenne  pinokkió orrot  hordani.

 Furcsa dekorációs divat hódít mostanában a Pannónia utcában, egy társasház homlokzatán. A neve kutya-stukkó. :D

Hozzávalók: 1db konyhaablak, 1db nappaliablak, 1db idétlen zsemlekutya, 1db szörnyeteg feketemacska és egy szép hosszú, szédítően magas erkély.

A díszítés elkészítése roppant egyszerű. A konyhaablakot tárjuk ki sarokig, a legjobb, ha még egy belső párkány is erősíti, majd a nappali ablakát csukjuk be jó szorosan. Ügyeljünk arra, hogy a nappaliablak külső párkánya semmiképp ne legyen két tenyérnél szélesebb. 

Ezek után már csak annyi a tennivaló, hogy az 1db szörnyeteg feketemacskát rábeszéljük, hogy csalogassa ki az 1db zsemlekutyát az erkélyre,  a nyitott konyhaablakon keresztül, végig a szédítően magas erkélyen egészen a bezárt nappaliablakig. Majd miután dolgát végezte, a szörnyeteg feketemacska bajsza alatt röhincsélve osonjon vissza a konyhába és feküdjön elégedetten az asztal alatti szék párnájára. 

Ezek után megkaptuk a tökéletes műalkotást, a kutya-stukkót, aki a kéttenyérnyi nappaliablak-párkányon üldögél szobormereven, félve az egyemeletes magasságtól és addig is, míg a gazdája és a járókelők gyönyörködnek benne csendben sírdogál. 

Persze, mint minden tökéletes dolognak, ennek is van hátulütője, előbb csak a dühös szomszédok, majd a járókelők, végül az állatvédők fognak protezsálni, felcsengetéssel zavarni gyönyörködésünket az elkészült műben. :D 

Ezért érdemes bizonyos időközönként megszakítani a szobor csodálatát és egy lendületes ablaknyitással a nappaliba engedni a kétségbeesetten szipogó ebet. Később, ha újra nézegetni támad kedvünk, csak zárjuk össze megint a macskával és az alkotás bármikor újra elkészíthető. :D

  Nem tudok most írni, mert hiába vannak mindenféle témák a fejemben, nem tudok koncentrálni.

Áldom a főnökömet, hogy ilyen megértő, mert dolgozni sem nagyon tudok.

Ugyanis betegek vagyunk megint. Annyira, hogy ma (kedd) reggel infúziót kellett kapnunk és mindenféle gyógyszereket. 

Délután viszem vissza, ha addig sem hajlandó enni, (ilyen még sosem fordult elő), akkor jön megint a röntgen, mert valszeg megint lenyelt vmit. 

Olyan, mint egy darab fa, csak fekszik egész nap és ha nagy nehezen megeszik vmit, akkor meg jön az aggódás, hogy mikor hányja ki.

Éjjelente magamhoz ölelem és alig merek elaludni, mert attól félek arra ébredek, hogy meghalt. 

Röviden most ennyi.